Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egy kislépés

Amikor végre kikötöttek, Ward már tényleg azt hitte, beleőszül az unalomba. A visszafele út, ha lehet, még lassabb és vontatottabb volt, mint az odafele. Nem is igen tudta mivel lekötni magát. Miután elhagyták a Szigeteket, egyszerűen nem akadt semmi dolga. Nem volt veszély, vagy bármilyen feladat, ami miatt szükségesnek, hasznosnak érezhette volna magát.

Loire társasága sem segített a helyzeten. Alig beszélt – pedig mindig is szerette a furcsa meglátásaival és a világról alkotott hihetetlen elképzeléseivel traktálni. De akkor mintha nem lettek volna gondolatai. Mintha teljesen máshol járna. Talán még kerülte is. Állandóan arra hivatkozott, hogy fáradt. Persze Ward is látta rajta, mennyire megviseli a teher, hogy a saját testében kell cipelnie a Lényt, amíg ki nem kötnek.

Az a valami egyszer sem mutatkozott, sőt, amikor Ward rákérdezett, mi van vele, Loire csak annyit mondott neki, hogy alszik, és erőt gyűjt. A férfit aggasztotta ez a kijelentés, mintha csak Loire-ból gyűjtötte volna azt az erőt. A lány napról napra fakóbb és kimerültebb lett, neki pedig egyáltalán nem tetszett, amit látott, hogy az a hatalom, ennyire kimeríti.

Ward tartott attól is, hogy a Fő Sziget mágusai már rájöttek arra, hogy valami történt a Lénnyel, sőt talán már nagy erőkkel keresték is az óceán feletti tovatűnt villámlást. Elképzelni sem tudta, a Fő mivel tudná az irányítása alatt a tartani a helyzetet a Lény szigorú parancsa ellenére is. Hogy tudná megakadályozni, hogy azok, akik a Szigeteken tudtak a jelenlétükről a nyomukba szegődjenek? Ward biztosan érezte, a mágusok nem hagyják annyiban a hatalmuk forrásának elvesztését, és mindent megtesznek majd, hogy a Lényt visszaszerezzék.

Innen nézve érthető a bujkálás. De Ward azt nem tudta elfogadni, hogy az a természetfeletti ezzel ártson Loire-nak. Ha tehette volna, kiparancsolja, vagy kirázza belőle. De nem érthette el, mert aludt! Még a lány sem tudta annyira felkelteni, hogy szót válthasson vele. A férfi az első pár napban hajlott arra, hogy Loire kedvetlenségét és búskomorságát annak tudja be, hogy a Lény ennyire kimeríti.

De ahogy teltek a napok a tengeren, és a helyzet lassan tovább romlott, arra a következtetésre jutott, hogy lennie kell még valaminek. A lányból nem tudott kiszedni semmit, sokszor, amikor megérezte magán a pillantását, és elkapta egy rövid időre a tekintetét, minta bűntudatot látott volna abban a zöld szempárban. Bűntudatot! Nem értette, honnan jön és miért. Hiszen mindent jól csináltak. Biztos volt ebben. De Loire-t továbbra sem tudta rávenni, hogy őszintén megnyíljon arról, ami nyomasztotta.

– Csak fel kell dolgoznom a dolgokat – súgta egyik éjszaka Loire, amikor egymás mellett feküdtek a fülledt kabinban, és Ward rákérdezett, miért nem alszik.

Ez volt a másik. Amellett, hogy Loire alig evett, aludni sem tudott. Ijesztően sokat fogyott azóta, hogy elindultak Határpartról a vonattal. Lassan már úgy festett, mintha a bőre nem is a saját megviselt testén feszülne, hanem a Lényen, ami szét akarta szakítani.

– Nem lesz ez így jó, kicsi lány! – szólalt meg mellette a hosszas hallgatás után. –  Látom, mennyire nem vagy jól. Attól félek, ha ez így megy tovább lassan már nem leszel elég erős hozzá, hogy a tested elviselje a hatalmát.

– Jól vagyok – rázta meg a fejét, miközben oldalra fordult, és szorosan Ward mellkasához simult. Szinte szúrták a bőrét a lány bordái és csigolyái.

– Dehogy vagy! – karolta át ösztönösen Ward. – Látom, hogy valami baj van. És te nem mondasz semmit. Pedig azt hittem, együtt csináljuk végig.

– Együtt csináljuk végig – jelentette ki Loire fátyolos, bizonytalan hangon.

– Tényleg? – könyökölt fel a férfi, hogy lenézhessen rá. – Csak mert nekem nagyon úgy tűnik, egyedül vagy ebben az egészben.