E V O L U T I O N - A leszármazottak

Ötödik fejezet

Egy hét telt el. Vizsgálatok és felmérések sora várt rám. Egész napos feladatmegoldások, hogy felmérjék a szellemi kapacitásomat, az intelligencia szintem és a teherbíró képességem. Voltam még orvosi vizsgálatokon, többek között MRI-n és csináltak egy teljes vérképet is. A legborzasztóbb a vizsgálatok közül a fizikai megpróbáltatások voltak. Megmérték az állóképességem, az erőnlétem és a hajlékonyságomat is, ami összességében nézve elég fájdalmasnak bizonyult, ám még csak most következik a legnagyobb megpróbáltatás: iskolába kell járnom.

Ellie Goulding, Love me like you do című számára ébredek fel. Álmosan nyújtózkodom, hogy lenyomjam az ébresztőt, ami nehezen, de sikerül. A napot a fürdőszobában kezdem, ahol némileg rendbe szedem magam, majd felkapok egy pink csőfarmert, egy fehér, lenge trikót és a virágokkal díszített hajpántomat. Tegnap Miss Piercetől megkaptam a tankönyveimet és az órarendet, vagyis felkészülten megyek a tizenhatos szintre, azaz az iskolába. Ez alatt a pár nap alatt megismertem a helyet, többet megtudtam a szabályokról és a szokásokról.

Elliott az ajtó előtt vár rám, fehér inget és sötétkék farmert visel.

- Na végre! Már tíz perce várok rád, késésben vagyunk! - szid le, amint észrevesz.

Hangja szemrehányóan cseng, de haragot nem érzek benne. Maradék kétségeimet eloszlatja, mikor elmosolyodik.

- Neked is jó reggelt! Már nem azért, de olyan okosnak vallod magad, s mégse jutott eszedbe, hogy bekopogj vagy bekiabálj, hogy siessek már - halk kuncogás tör ki belőlem.

- Pff, én okosabb vagyok annál, mint amennyinek mondom magam - sértődik meg - És szándékosan nem zavartalak. Mindenki megérdemli, hogy zavartalanul készülődhessen - feleli komolyan, miközben a lift felé indul. Komótosan szállok be mellé. Egyikünk sem szól egy szót sem, jelenleg éppen egy tipikus Elliott durci folyik. Mindig ez van, ha megkérdőjelezem az intelligenciáját, de egyszerűen muszáj. Olyan vicces ahogy egyből felkapja a vizet, és játssza a sértődöttet.

- Persze, én kérek elnézést - nevetek.

A tizenkilencedik szinten megállunk, az ajtó kinyílik. Damian és Kara sietve lépkednek be.

- Sziasztok! - mosolyogva üdvözlöm őket. Kara gyorsan dünnyög egy „csá"-t, míg Damian hangosan köszön. Elliott csak csöndben áll, de mikor meglököm a vállát, ő is kinyög egy „sziasztok"-ot. Közel hajolok Elliotthoz, és halkan a fülébe súgok - Nem azért, de te nem tanultál meg köszönni? - Elliott a vállam fölé hajolva halkan válaszol.

- De igen, csak nehezemre esik számomra érdektelen embereknek köszönni. Ennyi az egész.

- Bírom, ahogy a tök egyszerű dolgokat túlbonyolítod. Meg mikor az egyszavas válaszokból is képes vagy ötszáz szavas fogalmazást alkotni - komoly hangnemre váltok.

- Pff.. - hallat egy halk nyögést, majd hátat fordít nekem.

- És azt is bírom, mikor ennyire magadra veszed a dolgokat - ezúttal normál hangerőn szólok hozzá, és egy fojtott nevetés is kitör belőlem. Damian és Kara felénk kapják a fejüket, és érdeklődve néznek ránk.

- Én csak szeretem választékosan kifejezni magam - feleli Elliott komoly arccal, ám mielőtt bármit is mondhatnék elneveti magát.

- Hehe - színlelek nevetést - Egyébként, ti - egyik kezemmel Elliott felé, a másikkal Kara felé bökök - miért is utáljátok egymást?

- Mi egyáltalán nem utáljuk egymást... - válaszolna Elliott de Kara félbeszakítja.

- Csak érdektelennek tartjuk egymás jelenlétét - röhögi el magát a lány. - Na, tessék, már én is zseni vagyok!