E V O L U T I O N - A leszármazottak

Hetedik fejezet

Egy sötét szobában vagyok. A homályon kívül mást nem is látok. A levegőben dohos szag terjeng, ami piszkálja az orrom. Tekintetem körbefuttatom a helyiségen, és hirtelen a szemben lévő fal előtt megpillantom magam.

De ő nem én vagyok. Nekem meg kell állítanom őt, le kell győznöm, az irányításom alá kell vonnom. Mély levegőt veszek, és elrugaszkodom a falról. A tőlem telhető legnagyobb sebességgel futok a szoba csúszós kőpadlóján. Minta csak egy tükör előtt futnék, az ellenségem is ugyanakkor indul, és ugyanúgy mozog, mint én. Szinte minden szösszenet megegyezik. Mielőtt találkoznánk, készenlétbe helyezem az öklöm, és mikor megfelelő távolságra kerülünk egymástól, még futás közben felé lendítem. Sajnálatomra tenyerével kivédi az ütést. Ezúttal rúgni próbálok, de amint felemelem a lábam, ő elkapja, és nagy erővel a földre taszít. Minden lépésem előre tudja. Így lehetetlen győzni. Rúgkapálok, mocorgok, de hatástalan. Próbálok megfordulni, de nagyon erősen tart a földön. Végül feladom. Az utolsó dolog amit látok, a felém közeledő ökle.

Sikítva ébredek föl rémálmomból. Ijedten nézek körbe a szobámban, és megkönnyebbülten nyugtázom, hogy csak egy rémálom volt. Mély levegőt veszek, aztán rápillantok az órára. 5:45. Fejem a párnába szorítom, és sikítok egyet. Miért? Miért teszed ezt velem? - kérdezem. Erőt veszek magamon, és felkelek, mondván úgysem fogok tudni visszaaludni. Csak éppen azt nem tudom mit fogok több mint egy órán keresztül csinálni. Kinyitom hatalmas, fehér szekrényemet, és egy fogason észreveszem az edző szerelésem. Igen, ez az. Elmegyek futni - gondolom magamban. De ezt a tervemet hamar elvetem, mikor rájövök, hogy itt szólni kell, mielőtt elhagyod az épületet, én pedig nem akarok felkelteni senkit. Hirtelen beugrik, hogy itt van egy edzőterem.

Belebújok sportszerkómba, hajamat laza kontyba fogom, és kilépek a szobából. Ahogy még anno Elliott javasolta, bezárom a szobám. Miközben a lifthez sétálok, kulcsomat a zsebembe rejtem. Az ajtó kinyílik, én pedig beszállok. Elindulunk, közben én bokakörzéseket végzek, és a karomat is megmozgatom. Mire a lift felér, az izmaim bemelegedtek, és készen állnak a futásra. A folyosó végére sétálok, és a jobb oldali ajtó felé fordulok. A helyiségbe benyitva, szemben néhány joga matracot pillantok meg, a bal oldali falon egy TV-t, alatta hangszórókat. Tőlem jobbra egy, a helyiség feléig tartó, üvegfalról enyhén visszatükröződik az arcképem. Az ablak mentén a szoba végébe sétálok, és miután véget ér az üveg, egy ajtónak funkcionáló résen átmegyek, és szemben megpillantok pár másik edzőgépet is. A rés mellett egy átlátszó ajtajú hűtőt találok - amilyen a boltokban szokott lenni -, telepakolva vizes palackokkal. A futógépen edző lány felém fordítja a fejét. Kara az. Köszönésképpen felémbiccent, aztán folytatja is a futást. Én az üvegfal melletti futógéphez megyek, és beállítom a leggyengébb fokozatra.

- Szia - mosolygok. A gép elindul, én pedig felpattanok rá, és futni kezek. Kara kikapcsolja az övét, és leül a szélére. Érzem, ahogy tekintetével engem pásztáz.

- Rosszul veszed a levegőt - közli komoly hangon. Ránézek, jelezve, hogy fejtse ki. Veszi a lapot, ugyanis folytatja. - A szádon veszed, ami nem jó. Orron be, szájon ki, különben beszorul a levegőd, és szúrni kezd az oldalad.

- Kösz - lihegem. A lány feláll, és elsétál. Nem nézek utána, csak a futásra - inkább kocogásra - koncentrálok. Az összes sport közül a futást szeretem legjobban. Sőt, ez az egyetlen, amit szeretek. A tesi óra igazából a halálom. Leállítom a gépet, és közben nézem, ahogy Kara visszajön a hűtőtől, iszik egy kortyot, majd visszaszáll a futógépre. Az ő gépe közepes fokozatról folyamatosan gyorsul, azonban ez nem okoz gondot a lánynak. Tíz percen keresztül, megállás nélkül fut, úgy, hogy az utolsó öt perctől a gép már a legnagyobb fokozaton volt. Ezt egyébként onnan tudom, hogy Kara beállította telefonján a stoppert.