Esmeralda Armstrong

Eszeveszetten rohantam a fagyos sikátorokon keresztül. Hideg volt és a hó is hullott. Nem tett jót az egészségemnek a hűvös éjszaka. Egy szál pulcsiban nem volt a legkellemesebb, de az életemért bármit. Csak egy tényre tudtam gondolni: kergetnek, és nem fogják abban hagyni, míg el nem kapnak, azt viszont nem hagyhatom. Rohantam, ahogy bírtam. Nem törődve a jeges betonnal, amin többször is majdnem elestem.
Kiértem a közeli parkba, ami elhagyatott volt és csak gyéren világították meg a lámpák. Ez nem lesz jó... egy kis hezitálás után futottam tovább. Nem tudtam hova menni, de próbáltam a házunk felé venni az irányt. Ordibálást és kutyaugatást hallottam a hátam mögül. Közel vannak. Lopva hátranéztem és két férfit láttam, amint egy német juhászt tartanak pórázon. Még jobban elkezdtem sprintelni. Ha utolérnek, nekem végem. Megpillantottam az egyik sarkon a keresett épületet, de egy időben ezzel hallottam, ahogy a kutya ugatva iszkol utánam.
Nem néztem semerre sem. Nem vettem észre a csúszós jeget sem, amin sikeresen elcsúsztam. Az eb jött felém határozott léptekkel. Kivillantotta szemfogait, fülét lelapította, majd hegyes karmaival rám vetette magát. Felsikítottam. Éreztem az égető fájdalmat a védekezésként használt alkaromban. Fogamat összeszorítva tűrtem a fájdalmat és próbáltam lelökni magamról a hatalmas állatot, de nem nagy sikerrel. Nem engedte az alkaromat. Egyenesen marcangolta, amitől erősen vérzett. Eszembe jutott a családom, ami erőt adott nekem. Nem adhatom föl. Lerúgtam magamról. A fájdalom belém nyilallt, hiszen a szemfogait végighúzta a karomon. Rémület ült az arcomra.
Karomat erősen fogva fölálltam és ügyetlenül rohantam. A ház... csak addig kell elérjek. Újabb ordibálást hallottam, de ezt a mellettem lévő sikátorból. Ijedten szedtem a lábaimat, míg végül berontottam a lakásunkba. Fölrohantam az emeletre, ahol borzalmas látványban volt részem. Könnyes szemmel, számat betapasztva kellett végignéznem, ahogy meggyilkolják a szeretett szüleimet. A gonosz alak anyukám nyakához szegezte az ezüst markolatú kést, majd egy nyeséssel elvágta. Nem tehettem semmit sem, lassú voltam. A gyilkos vérszomjas szemekkel tekintett rám, alattomosan vigyorogva. Lezuhantam a földre a sokktól és láttam, ahogy az emberölő kiugrik az ablakon, de ez rossz döntés volt számára. Föltápászkodtam és kinéztem az ablakon. A látkép förtelmes volt. Fennakadt a kerítésen, ami átszúrta a szívét. A földre rogytam és sírva fogtam a fejemet. Ez mind az én hibám. A karomra pillantottam, ami gyógyult befele, már nem is vérzett. Csakis miattam történt mindez... átkozott démoni vér!
-Gyere elő! - hallottam, ahogy betrappolt a két üldöző és engem hívnak mély, rekedt hangjukon. Meg se moccantam, csak csöndesen a kezembe vettem a kést, amivel megölték a szüleimet. Erőt gyűjtöttem, majd komor arccal felálltam és a lépcső legfelső fokára álltam. A két illető nevetve rám nézett. Erősen markoltam a fegyvert, majd lerohantam a lépcsőn és egyenesen a kövérebb személy felé vettem az irányt. Amikor elé értem, láttam a rémületet az arcán. A kést könyörület nélkül átdöftem a létfontosságú szervén és nyugodtan figyeltem, amint a földre dől. A másik ember tágra nyílt szemekkel elejtette a tőrjét. Hozzáléptem és elvágtam a nyakát, így ő is a padlón végezte. Vöröslő szemekkel néztem a parkettán fekvő holttesteket.
Hirtelen feleszméltem és ijedten eldobtam a kést. Hogy tehettem ezt? Reszketve elkezdtem sírni. Féltem önmagamtól. A fejemet fogva ordítottam. Egy gyilkos lettem. Furcsa érzés keringett bennem. Valami más. Az arcomon lefolyó könnyet felfogtam, majd a kezemre néztem. Pánikba estem. Víz helyett vér díszelgett a kézfejemen. Vért könnyezek... mégis mi ez?
Nagy nehezen abbahagytam a sírást és fölballagtam a szobámba, majd elkezdtem pakolni. Nem maradhatok ebben a falucskában, mivel a titkom kitudódott. Nem szeretném, hogy másnak is baja essen, így inkább elköltözök egy másik, nagyobb és nyüzsgőbb városba. Elraktam pár fontos cuccomat, egy kis pénzt, amiből megélhetek, a gyilkos kést, majd kimentem a ház elé. Összefogtam hosszú, szőkés hajamat, hogy valahogy azért nézzek ki, majd az éjszaka közepén elindultam utamra. De ennek már négy éve. Azóta a fővárosban élek előkelő, úri hölgyként. Az erőmről megfeledkeztem, így teljesen legyengültem. Vegetáriánusként élek, nem iszok emberi vért és nem engedek a kísértésnek, így viszont sebezhetőbb vagyok. Bármikor rám támadhatnak, akár egy emberre. Mindenki normális embernek lát, nem tudják a titkom. Csakis egy ember.
    Jól érzem magamat, csak sok a dolgom, mivel úri hölgy vagyok. Bálokra és találkozásokra kell mennem, amik elég gyakran okoznak meglepetést.
- Esmeralda kisasszony - szólított valaki a hátam mögül, így megfordultam és égkék szemeimmel ránéztem. A komornyikom, Bruce volt. Öregedő félben volt, a haja őszült. Majdnem elérte a két méteres magasságot. Erős testalkatú, büszke járású. Mélyen ülő, barna szemével gyanakodva figyelte az embereket. Kedves természetű, mindig segít, ha kérem. Nincs is nála jobb komornyik.
- Igen? - néztem rá kérdőn. Odaadott a kezembe egy kis puncsot, ami a kedvencem volt, így mosolyogva megköszöntem, de Bruce aggodalmasan nézett. - Van valami gond?
    Sóhajtott, majd közelebb jött, hogy mások ne hallják.
- El kell tűnnünk innen... - bökte ki, mire én értetlenül néztem és ő folytatta. - Egy démon közelít nagy sebességgel - mondta, majd nyugodtan elvette a kezemből az üres poharat és elvitte. Engem érez, és ezt a komornyikom is tudja, mivel ő ismeri a fogyatékosságomat. Gyenge vagyok, nem érzem a közeledő démon jelenlétét és gyorsan se tudnék futni. Bárhogy is nézem, szembe fogok kerülni vele. Bruce-ra néztem, majd kimentem az erkélyre. A széltől a szőke hajam táncra kelt. Hűvös és csípős őszi éjszaka volt. Könnyedén kiugrottam az erkélyről és halkan földet értem. Fölnéztem és megvártam a komornyikomat, aki kicsit ügyetlenebbül, de követett. Fölösleges volt futni, így nyugisan sétáltam a gyönyörű szökőkút felé, aminek cseppjein visszatükröződött a hold fénye. Olyan volt, mintha gyémántok ezrei hullottak volna a vízbe, majd lassan eggyé váltak a folyadékkal.
    Megálltam a látványosság előtt, majd a peremére ültem és vártam. Bruce-on látszódott a feszültség, de ennek ellenére én nyugodt maradtam. Remélem nem fog semmilyen őrültséget se csinálni. Ingerülten nézelődött. Én is bámészkodtam, csak én inkább a tájban gyönyörködtem. A kopaszodó fákat és a lehulló leveleket figyeltem. Az ősz igazán szép a változatos színek miatt. Az ég felhős volt, egy-két csillag látszódott. Komor arccal ültem és a földet bámultam. - Miben sántikálsz? - kérdeztem csöndesen, mivel lehet, hogy ilyen sunyi módon szeretne megölni. Megnyugodtam egy kicsit, de még mindig remegtem, amitől erősebben magához szorított.
- Téged kerestelek, drága hugicám - válaszolta egyszerűen, de én teljesen meglepődtem. Megint elkezdtem erőlködni, hogy eltoljam magamtól, de sikertelenül. Csak erősebben ölelt. A bátyám lenne? De én nem tudok semmi ilyesmiről... megsimogatta a fejemet, amitől megborzongtam. Nem szóltam semmit. Nem tudtam, hogy hinnem kéne e neki; észbe kaptam. Ő egy gyilkos. Ezt nem tudom elfogadni, vagy inkább nem akarom?
- Miért? - érdeklődtem egy szóval, de ebbe az összes kérdésem bele volt sűrítve. Eltolt magától, majd a szemembe nézett és sóhajtott. Nem válaszolt, hanem a cipő orrát bámulta.
- Azt kérded miért? - ismételte meg valamiért, majd határozottan rám nézett. - Esmeralda Armstrong, válaszolj nekem! Ha elmesélem, el fogod hinni?
Kissé meglepett a kérdés, ezért bizonytalanul bólintottam. Csöndben ültem és vártam, hogy elkezdje, miközben mellém ült. Tudtam, hogy át kell gondolnia. A kezembe vettem egy pirosas levelet és azt forgattam a kezemben.
- Rendben - sóhajtott, majd belekezdett. -, amikor négy éves voltam, akkor vettem észre az erőmet és a szüleink féltek tőle, ezért arra kértek, hogy zárjam el a Te erődet, így megtettem, viszont utána beadtak egy nevelőintézetbe, ahol több mint tíz évig éltem. Négy évvel ezelőtt, pedig gondoltam, hogy meglátogatlak titeket, mivel tudtam, hogy addig tart az erőd blokkolása. Amikor megérkeztem, rájöttem, hogy elkéstem, mivel csak holttesteket találtam a házunkban, így elindultam a keresésedre - fölállt és a kezét nyújtotta. Örömmel elfogadtam. Felhúzott a hideg kőről és elindultunk sétálni. A változatos színekben pompázó fákhoz mentünk, ahol csöndesen nézegettem a növények lombozatát. A bátyám is némán állt. Nem mondott el mindent, látszott rajta. Nem faggatóztam, mivel nem szerettem. Nyugtalanság ült az arcára. Miért? Mit rejteget?
- Valami gond van? - szólaltam végül meg, mert nem bírtam tovább. Háttal nekidőlt egy fának, majd rám mosolygott. Nem dőlök be neki. Ez másféle öröm volt. Sóhajtva legyintettem egyet. - Akkor ne mondd el - megilletődve nézett rám, de nem volt hajlandó bármit is mondani. Ökölbe szorítottam a kezemet és éreztem, ahogy a düh a felszínre tör. Próbáltam lenyugodni, hisz' a harag nem megoldás. Nagy nehezen sikerült lecsillapodnom. Leengedtem a kezemet és még egyet sóhajtottam, hogy kieresszem a gőzt. A bátyám nem csinált mást, csak állt a fának nekidőlve és engem bámult. Nem szeretem, ha engem néznek, így egy kicsit elpirultam. Elfordultam, hogy ne kelljen a ragyogó mélykék szemeibe néznem.
- Jársz iskolába? - szólalt végül meg, de nem erre a kérdésre számítottam. Hezitáltam, mivel nem tudtam mire vélni ezt az egészet.
- Igen - fordultam felé, mivel így illet. - Egy előkelő egyetemre. Ez a legismertebb ezen a környéken és mind a tanárok, mind a diákok jók. Szeretek odajárni - mosolyogtam keserűen. Ez nem a teljes igazság, de nem is hazugság egészében. Az tény, hogy járok, csak nem diákként, hanem mint tanár és délutáni iskolában tanítok, viszont nem normálisan, mivel ördögűzőnek tanítom a tanulókat. Ha nálam lenne a tőröm, könnyedén megölhetném vele a bátyámat bármilyen erőfeszítés nélkül. Jól hazudtam, így nem látszott az arcomon. Elmerengtem. Mit szólna, ha megtudná?
- Nem szeretnél visszamenni? - a testvérem kérdése szakított félbe. Kérdőn nézett rám, majd ellökte magát a fától.
- Nem, hamarosan vége - pillantottam az órámra. Amúgy se szeretem az ilyeneket, vagyis már mindegy. Vidáman ránéztem. Kissé furcsállta, de annyiban hagyta. Közelebb lépett. Lehajolt és fölszedett a földről egy levelet és felém nyújtotta. Fölhúzva a szemöldökömet ránéztem. Bizonytalanul érte nyúltam, mire a kezembe adta. Egy sárgás-vöröses tulipánfa levele volt. - Mi az? - rám mosolygott. Mi van vele? Olyan furcsa és rejtélyes. Mitől ilyen szótlan?
- Illik hozzád - mosolygott továbbra is. Ránéztem a levélre. Összezavarodtam. - Ugyanolyan szép, mint Te - váratlanul ért a bókja. Mit szeretne elérni ezzel? Annyi kérdés futott végig az agyamon, de egyiket sem tudtam feltenni. Úgyse válaszol rá normálisan. Gondolkodásom közepette eszembe jutott a komornyikom.
- Miért tetted azt Bruce-szal? - ennyit tudtam kérdezni. Ez volt az egyik legérdektelenebb kérdés. Tudtam a választ, mégis feltettem. Nem értem önmagamat.
- Mert csak akadályozott volna - válaszolta egyszerűen. Tudtam. Ennek köszönhetően újabb kérdés merült fel bennem. Miben akadályozná? Egyenesen elém lépett. Fölnéztem rá és egy keserű mosoly jelent meg az arcán. Két szemébe néztem.
    Hirtelen gyomorszájon ütött. Váratlanul ért. Olyan erővel ütött, hogy egy kis vért köptem ki.
- Mi...? - nem jött ki más belőlem. Előre dőltem, mire Ő a két vállamnál fogva megtartott.
- Ne bízz haladéktalanul az idegenekben, főleg a démonokban - súgta a fülembe. Sok minden vált világosra számomra. Fáj... Semmit sem tudtam tenni. Elszállt minden erőm. Minden elsötétült előttem.
Lassan kinyitottam szemeimet. Egy sötétséggel borított szobában találtam magamat, ahol egy gyertya lángja halványan pislákolt. Szinte semmit sem segített a látásban, viszont a többi érzékszervem nem hagyott cserben. A helyiségben erős vérszag keringett, ami a felszínre hívta démoni óhajaimat. Tudtam, hogy ellen kell állnom ennek az érzésnek. Megpróbáltam megmozdulni, de kezem és lábam össze voltak kötve, a számban pedig egy kendő volt, hogy még csak a nyelvemet se tudjam elharapni. Nem mondanám kellemesnek ezt a testhelyzetet.
    Kezdtem megszokni a homályt, így terepszemlét tartottam. Teljesen üresnek és magányosnak számított a terem, kivéve egy tényezőt: egy kétségbeesett lány húzódott a sarokba. A keze hátra volt kötve, viszont a lábát szabadon használhatta. A szájába neki is egy lepedőt raktak. Rövid, barna haja kócosan omlott vállára. Arcvonalait nem láttam tisztán, viszont az alakjának körvonalai kirajzolódtak. Kissé kövérkés, de csinosnak mondható. A félelem gyengén, de sugárzott belőle. Tőlem rémült volna meg? Miért? Próbáltam feltápászkodni, de sehogysem sikerült. Belenéztem a fejem alatt tátongó tócsába - amitől a hajam egy része összeragadva lógott - és két vörösen fénylő szempár nézett vissza rám. Megijedtem önmagamtól. Ennyire erős lenne a vágy? Így már érthető a halandó aggodalma.
    Tekintetemmel próbáltam nyugalmat árasztani felé, miszerint nem kell félnie, hiszen ugyanúgy áll a szénánk. Láttam, ahogy egy kicsit lecsillapodott. Jó... Bizonytalanul felállt, de összeesett. A lábával vannak gondok. Valaki bántotta és sejtem, hogy ki ilyen elvetemült. Sérülései ellenére odakúszott hozzám, így végre láttam az arcát is. Tágra nyílt szemekkel meredtem rá. Az egyik látószerve le volt hunyva és vér folyt végig az arcán. Még frissnek számított. A másik szemén pedig egy vágás húzódott végig. Ő is végigmért engem. Éreztem, ahogy a bennem lakozó démon visszaszenderül álmába. Hiába próbálkoztam volna előhívásával a szabadulás reményében, túl gyenge voltam hozzá. A semmiségbe bámultam és eltöprengtem az átélt dolgokon. Megtaláltam sok kérdésemre a választ, de egy még mindig nem hagyott nyugodni. Miért vagyok itt?
A merengésemből a vasajtó hangos nyikorgása zökkentett ki. Erősen pislogva vettem tudomásul a fény „betörését". Szinte semmit sem láttam, viszont a szemem fájt a hirtelen világosságtól. Nehézkesen szoktam meg. Az ajtóban egy alak állt, akiben a bátyámat véltem felfedezni. Elvigyorodott. Meglepődtem ezen az ijesztő mosolygáson. Az ismeretlen lányra néztem, aki az őrület határán volt, amit a félelme szült. Jól gondoltam, hogy a testvérem tette. Leguggolt hozzánk.
- Na, jól éreztétek magatokat? - kérdezte gúnyos hangon. Nem ilyennek ismertem meg... legszívesebben megütöttem volna, de nem tudtam. - Ja, hát nem tudtok beszélni! - piszkálódott tovább. Direkt csinálja... a feldühítésem gyanánt, de nem vagyok könnyű préda. Kifejezéstelen arccal feküdtem a földön. Sajnos a szobatársam, nem volt ilyen türelmes. Fölállt és rúgott egyet, de a démon gyors reflexeivel elkapta. Vérszomjas tekintettel a tehetetlen lányra nézett, majd lábánál fogva a falnak lökte. Ökölbe zárt kézzel és lehunyt szemmel tűrtem a cselekményt. Odasétált a könnyező halandóhoz, majd hajánál fogva felemelte és a szemébe nézett.
- Velem aztán ne packázz! - üvöltött rá, majd a fejét nekivágta a falnak. Az áldozat a padlóra csúszott, de még élt. Itt az alkalom. Kiszabadítottam a kezemet, amivel eddig próbálkoztam, majd felpattantam és a gyilkos felé futottam, hogy megüssem. Könnyedén hátrafordult és egy egyszerű kézmozdulattal elkapta az öklömet. A földre lökött. Kiszedtem a számból a kendőt és eldobtam.
- Mi a célod velem? - kérdeztem a számat törölgetve, mivel vizes volt. Határozottan felálltam és egyenesen a szemébe néztem. Odajött hozzám vigyorogva, majd megragadta a kezemet.
- Hamarosan megtudod - válaszolta rejtélyesen. Klassz, nem jutottam előrébb... Dühösen próbáltam kihúzni kezemet a szorításából, de mint mindig, most is erősebbnek bizonyult. Fogamat összeszorítva erőlködtem, miközben Ő csak nevetett. Lopva a sérült lányra pillantottam, akinek sikerült kiszabadulnia a kötelekből és halkan a bátyám felé ment. Ez sem hatott, mivel lábával a segítőm hasába rúgott. Erőtlenül a földre rogyott, majd újra velem foglalkozott.
Elengedte a kezemet, ami már vörös volt a markolásától, majd megragadta a hajamat és a földre kényszerített. Húzta a hajamat, én pedig hangosan sikítottam a fájdalomtól. Az élettelenül ülő lány elé guggoltatott. Elkezdett felé, pontosabban a sérülései felé nyomni, de nem hagytam magam.
- Tessék, egyél csak! - parancsolta pszichopata hangnemben. Ennyit akarna? Összeszorítottam fogamat és próbáltam visszafojtani a vágyat. Sajnos nem bírtam sokáig. A préda gyengéden rám mosolygott, miszerint neki már úgyis mindegy és így még jobban kívántam. Éreztem, ahogy előtörnek ösztöneim, majd a hegyes fogaimmal a vállába haraptam, mire hangosan felordított. A bátyám vészjóslón elkezdett nevetni. Elérte célját... Nem akartam, hogy szenvedjen, ezért éles karmaimmal átszúrtam szívét, akár a bátyám. Holtan félredőlt a feje, mosollyal az arcán. Rögtön visszazökkentem, de a vért lenyaltam az ujjamról és azt is, ami róla folyt lefele. Jól esett. Szomorkásan néztem a mosolyt az arcán. Így halt meg... Belém nyilallt a fájdalom, amikor a testvérem megragadta a hajamat és fölhúzott. Rám nézett.
- Látod? Te sem bírod a végtelenségig ép ésszel. Démonok vagyunk, térj már észhez! - oktatott ki. Igaza van. Nem akartam elismerni, hogy az vagyok. Menekültem a tény elől. Gyenge voltam és gyáván viselkedtem.
- Igazad van - ismertem be búsan. Hogy lehettem ennyire puhány? Elengedte a hajamat. A földre estem és a padlót bámultam. Nem ő a rossz, hanem én. Gondot okoztam szinte mindenkinek. Próbáltam emberként élni, ami lehetetlen egy elvetemült szörnynek. Igen, én is egy ilyen fenevad vagyok. Csodálkozom, hogy eddig kibírtam. Elkezdtem könnyezni, de víz helyett vér folyt végig arcomon. El is felejtettem... -Gyere - nyújtotta a kezét mosolyogva. - Bemutatlak valakinek.
Véres arcommal ránéztem, majd keserűen elmosolyodtam. Odaadtam a kezemet, mire ő felhúzott és szorosan magához ölelt. Nem értettem semmit. Teljesen kábult voltam az előbbi esettől. Elengedtem magamat és tűrtem szorítását. A fejemet a vállába fúrtam és szívtam egyet a levegőből. Nem fogom elfeledni ezt az illatot. Keservesen elkezdtem sírni. Csak úgy jött. A fejemre tette kezét és erősebben magához szorított. Tényleg nem ő a rossz...
    Egy idő után abbahagytam az önsajnáltatást és a bátyámra néztem. Összevéreztem a pólóját, de nem foglalkozott vele. Megragadta a kezemet és kihúzott az ajtón. Egy utolsó pillantást vetettem a holtan fekvő lányra. Jobb ez így neki... kellemesebb, mint a kínszenvedés. Remélem meglelte az örök nyugalmát.
    Visszafordultam a testvérem felé, aki bíztatóan mosolygott. Végigvezetett egy folyosón, amit jól megfigyeltem. A vége sötétségbe torkollott, de ahol mi jártunk ott gyertyák százai ragyogtak. Lángjuk jókedvűen lobogott. A fal mentén lovagok páncéljai voltak kirakva és egy-egy lándzsát tartottak élettelen kezükben. Gyönyörűen festett, mivel aranyozott díszek voltak még a falra helyezve, amik kitűntek a tűz világítása miatt. Leesett állal forogtam jobbra-balra, amin a bátyám nagyokat nevetett, de közben erősen fogta a kezemet. Nem tudtam betelni a látvánnyal.
- Bocsáss meg - szólalt meg hirtelen, ami miatt meg is lepődtem. Ránéztem, de csak a hátát láttam. -, hogy így viselkedtem - fejezte be mondandóját, de így se teljesen értettem.
- Viselkedés? - csodálkoztam. - A szobában? Ne röhögtess! Démonok vagyunk, ez csak természetes... - próbáltam bíztatni, de furán hangzott, így inkább elhallgattam. Nem vagyok jó ebben... Hirtelen megállt, így beleütköztem a hátába. Némán álltam. Vártam, hogy mit fog szólni. Tettem egy lépést hátrafelé és úgy figyeltem. Váratlanul megfordult és megfogta a két kezemet. Határozottan a szemembe nézett.
- De ez nem változtat azon a tényen, hogy a húgom vagy, akit meg kéne védenem és nem szabadna bántalmaznom - sütötte le szemeit. Mosolyogva hallgattam. Nem zavart, hogy olyan dolgot tett. Kezdem felfogni a démoni létet. Fülig érő szájjal magam után húztam, majd megtorpantam, mivel három ajtó került elő. Elmerengtem, hogy pontosan merre is akartunk menni. A bátyám mosolyogva a bal szélső ajtóra mutatott.
- Te arra, én emerre - nézett a jobb oldalira. - Majd itt találkozunk, miután elkészültünk - mondta, majd eltűnt az ajtó mögött. Bizonytalanul álltam egy helyben. Mi van odabent? Csak akkor tudhatom meg, ha... megigazítottam piszkos ruhámat, majd kissé félősen benyitottam.
    Egy fénnyel teli helyen találtam magam. Gyönyörűen ki volt világítva és minden hófehéren ragyogott. Körbeforogtam. Nem volt nagy a helyiség, de a falon emberméretű tükrök helyezkedtek el, így bárhova néztem, magamat láttam. Az ajtóval szemben három mosolygó lányt pillantottam meg. Mindhárman majdnem ugyanúgy néztek ki, csak az arcmimikájuk volt különböző. Mindannyiuknak kontyba kötött volt a haja, aminél egy-két barna tincs kócosan lógott és mogyoróbarna, mélyen ülő szemük volt. Egy-egy fekete szolgálólány ruhát viseltek. Lábukon harapásnyomok voltak láthatók, ennek hatására az arcuk ijesztően beesettnek mutatkozott.
- Üdvözöljük, Úrnőnk - hajoltak meg. Megilletődve néztem őket, mire összemosolyogtak és elkezdtek halkan sugdolózni. Tisztán hallottam minden egyes mondatukat, de nem igazán foglalkoztam vele, csak annyira tudtam gondolni, hogy megint titkolnak valamit előttem.
- Ú... úrnő? - szólaltam meg egy kis szünet után, hogy ne legyen feltűnő a hallgatózásom. Legyintettek egyet, majd szétszéledtek és a tükrök mögül báli ruhákat hurcoltak elő és mosolyogva mutogatták nekem és méregették hozzám. Értem, szóval kapok egy szebb ruhát. Egyik sem tetszett igazán. A szolgáknak meggyűlt a bajuk velem. Válogatós vagyok ruhák terén. Nagy nehezen megtaláltuk a nekem valót. Kék, fodros ruha nagy szoknyával és fekete rózsákkal díszítve, viszont nem vehettem föl, mivel le kellett mosni a rám fröccsent vért. Bementem a női fürdőbe, ami szintúgy a tükör mögött helyezkedett el. Nehezen leszedtem az alvadt vért, majd fölpróbáltam a ruhát. A szolgálók összecsapták a tenyerüket és úgy figyelték, ahogy forgok. Többször is megnéztem magam a tükrökben. A hajamat is megcsinálták. Begöndörítették és egy részét felfogták.
    Hercegnősen meghajoltam előttük, majd kitipegtem a teremből. A bátyám állt a falnak nekidőlve és előkelő ruhát viselt. Be volt hunyva a szeme, de amikor kinyitottam az ajtót, akkor végigmért. Mosolyogva nyújtotta kezét. Meghajoltam, majd gyengéden megfogtam a kezét. Beléptünk a középső ajtón, ahol megint csak fényáradat fogadott. Egy hatalmas csillár lógott a plafonról, amin gyertyák ragyogtak. Szépen kidíszítették ezt a szobát is. Vörös szőnyeg húzódott végig a fapadlón. Félénken ballagtam a bátyám mögött és a földet bámultam. Kihez vezet? Figyeltem a bátyám szabályos lépteit, majd megingathatatlanul megállt. Sikeresen a hátának ütköztem. Bocsánatkérések közepette beálltam a testvérem mellé és magam elé néztem.
    Egy nagy, trónszerű székben egy ismeretlen srác ült. Kinézetre egy idős lehetett a fivéremmel. Fekete, erősszálú hátrafésült haja volt. Zölden ragyogó szemei tekintélyt parancsolóan kémleltek. Nézésétől kirázott a hideg. Egy hercegi ruhát viselt. Arccsontozata határozott vonalúnak látszódott. A kissé görbe orr és a táskás szemek ijesztővé tették a látványt. Az is rátett egy lapáttal a rémisztőségére, hogy fél arcát egy fehér maszkkal eltakarta.
    A bátyám elengedte kezemet és letérdelt. Követtem a példáját, így letérdeltem az idegen előtt. Büszkén odaballagott elém és államnál fogva felemelte a fejemet, hogy rá kelljen néznem.
- Nem kell ilyen formálisnak lenni - szólalt meg és fölrántott, majd derekamnál fogva megtartott. Félig elmosolyodott és a szemembe nézett. Mi folyik itt? - Jaj, bocsáss meg, még be sem mutatkoztam - I. Líviusz herceg vagyok. Kegyedben kit tisztelhetek? - hajolt meg, de közben engem vizslatott. És még ő mondja, hogy ne legyünk formálisak... -Esmeralda. Esmeralda Armstrong - válaszoltam röviden. Nem tudtam mit szólni, hisz' azt sem tudom, hogy miért vagyok itt. Segélykérőn a bátyámra pillantottam, aki üveges tekintettel meredt maga elé. Tanácstalanul álltam. Nagy nehezen a fülemhez hajolt a fivérem, miközben Líviusz herceg a trónjára ült.
- Ő a legidősebb démon közülünk - súgta a lehető leghalkabban. -, emiatt mindannyian tiszteljük. Megtanított az erőnk könnyed használatára, de valami árán - nézett rám. Nem értettem a célzást elsőre, de aztán lassacskán felfogtam.
- És... - nagyot nyeltem. - Te mit ajánlottál föl? - kérdeztem félve, habár volt egy erős sejtésem.
- Szerintem azt te is jól tudod - nézett sunyin. Igaza volt. Engem... azért hozott ide, hogy megszabaduljon tőlem.
Vállamra tette a kezét és mellém állt, indulásra készen. Nem tudok kiigazodni rajta...
- Ég veled, hugi - súgta fülembe és elsétált. Nem néztem utána, csak ledermedve álltam és üveges tekintettel meredtem magam elé. Kissé félve a hercegre néztem, aki fejét kezére támasztotta és úgy mosolygott idegbetegen. Nem tudtam, hogy mi a célja velem.
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem ridegen, habár előre féltem válaszától. Lehunytam a szemem és vártam, de a szobában néma csend honolt. A távolból hallatszódott a kinyíló ajtó fülsüketítő nyikorgása. Hallgattam. A legkisebb neszt véltem felfedezni, amit átlagember nem hallana ezen az elhagyott helyen. Egy-két egér szaladgálására lettem figyelmes, majd cipőkopogásra, mire kinyitottam szemeimet. Egy kis leányka volt és valamit súgott a hercegnek. Feltűnően vizslattam őket, főleg a maszkot. Vajon miért takarta le a bal arcát?
Kis idő múltán a lány egy meghajolást követően elment. Méltóságteljesen odalépkedett hozzám Líviusz és idegbetegen elvigyorodott. Rezzenéstelen arccal fogadtam ezt a megnyilvánulást és egyre feltűnőbben bámultam a maszkot, de ez nem zavarta.
- Nem is tudom... - nézett ártatlanul, amivel egy kicsit felidegesített. Megfogta az államat és közel hajolt hozzám. Láttam a szemében a gyűlöletet, amit egész életében leélt.
- Sajnállak... - szólaltam meg és a hangomban az együttérzés húrjai megrezegtek. Megilletődve lépett egyet hátra és értetlenül nézett. - Borzalmas lehetett ennyi éven keresztül haragban élni, és mostanra sem csillapodott. A szemedben fájdalom tükröződik...
Eszembe jutott az ismert mondás, aminek értelmére és igazságára abban a pillanatban jöttem rá. „A szem a lélek tükre". Némán álldogáltam és kerültem tekintetét. A félelem lángja kezdett meggyúlni bennem, de magam sem tudtam miért. Ökölbe zárta kezét és összeszorította fogát.
- Mit tudsz te?! - förmedt rám, amitől kicsit megrendültem. - Nem tudod, hogy mennyi fájdalman mentem keresztül, mire idáig eljutottam! Még csak el sem tudod képzelni! - rájöttem, hogy bezárta szíve ajtaját. Elzárta magát a külvilágtól, de igaza volt. Nem tudom, hogy mik történtek vele. Egy kicsit sem ismerem.
A földet pásztáztam. Megrémültem. Hallottam határozott lépteit, majd váratlanul belém nyilallt a fájdalom. Megragadta hajamat, amitől a földre térdeltem. Senki sem volt a közelben, így még csak segíteni sem tudtak. Nem küzdhettem ellene, túl erős. Összeszorított fogakkal tűrtem, kezemmel próbáltam kiszabadulni fogásából.
- Na, mi az? - nézett az arcomra. - Szenvedj! Érezd azt a fájdalmat, amit egykor én is átéltem! - lekényszerített a földre és a hátamra lépett, de a loboncomat eleresztette. Éreztem a talpát. Teljesen rám nehézkedett, amitől nehezemre esett a lélegzés. - Érted már? Ennél sokkal rosszabbakon mentem keresztül - mellém állt, de erőtlennek éreztem magam. Nem bírtam fölállni. Gyorsan kapkodtam a levegőt.
Lassan föltápászkodtam, de nem álltam föl, csak leültem. A herceg is egy szintre került velem. Csak néztem magam elé és megismételtem a kérdésemet.
- Mit akarsz tőlem? Pontos választ szeretnék... - mondtam halkan és nyugodtan. Volt egy sejtésem, hogy nem ad értelmes választ és be is igazolódott.
- Majd megtudod - válaszolt szűkszavúan. Keserű mosollyal sóhajtottam, majd arca felé nyúltam. A szeme... lecsillapodott.
Furdalt a kíváncsiság, hogy mit rejt a maszkja. Kezemet gyengéden a maszkjára helyeztem és a szemébe néztem. Nem tiltakozott, nem reagált semmit, így lassan leszedtem álarcát. A látvány, ami fogadott, teljesen megrémisztett. Egy vágás húzódott végig szemén és a fél arcán égésnyomok voltak láthatók. Betapasztottam számat és könnyes szemekkel félrenéztem. A fehér maszk még mindig a kezemben volt. Odanyújtottam neki, mire visszahelyezte magára, ennek ellenére nem néztem rá.
Lassan felálltam és figyeltem, ahogy Líviusz is követ. Egy darabig egymást néztük, de nehezemre esett, majd hirtelen fél kezével maga mellé húzott és fejét vállamra engedte. Nem reagáltam semmit sem. Ellene? Ugyan már!
- Azt terveztem, hogy... - itt elhallgatott egy kicsit, én tágra nyílt szemekkel fogadtam a hirtelen megszólalást. - Te leszel a feleségem, a hercegnő... de tévedtem. Ugyanolyan vagy mint a többi! Külső alapján ítélsz... - hangjában érződött a düh.
Próbáltam eltolni magamat tőle, de sikertelenül. Égető fájdalmat éreztem a szívemben. Elengedett, mire a földre estem. Vért köhögve feküdtem a földön és vértócsa gyűlt körülöttem. Éreztem, ahogy kihúzza belőlem a fegyvert és halványan láttam is. Az ezüst markolatú kés volt, amit magammal hoztam, és, amivel a szüleimet megölték. Láttam, hogy pszichopatán vigyorog.
- Hogy...? - ennyit bírtam kinyögni. Élettelenül feküdtem a földön és lassan lehunytam szemeimet. Ilyen könnyen megölni...