E V O L U T I O N - A leszármazottak

Tizenegyedik fejezet

 Egy hete próbálok valami okot vagy magyarázatot keresni a történtekre. Folyamatosan lejátszom magamban az akkor történt eseményeket, újra és újra, remélve, hogy ezúttal rátalálok valamire, amitől összeáll a kép. Valami hiányzik az egyenletből.

Ha a saját szemmel nem pillantottam volna be az irodába, és másnap nem kellett volna oda bemennem, elképzelhetőnek tartanám, hogy csak félreértettem valamit, de nem így történt. Tudom, mit hallottam, és még mindig tisztán emlékszem azokra a rideg falakra abban a szobában.

Az egy hetes szobafogságom alatt volt időm elmélkedni ezen az egészen, rendet tenni a fejemben, és összeszedni a gondolataimat. Végül is egy hét alatt semmire nem jutottam, viszont a tudat, hogy valami nem stimmel, most egyre erősebben próbál kitörni a fejemből.

Miközben magamra kapom a ruháimat, még mindig azon jár az agyam, hogyan is tudnám kideríteni mi folyik itt. Igazából csak két lehetőségem van. Az egyik, hogy várok, és meglátom mi lesz, a másik pedig, hogy nyomozok. Mivel utóbbi lehetőségemhez semmi ötletem sincsen, így egy dolgot tehetek, mégpedig, hogy nyitott szemmel járok, és várok.

Felkapom a könyvekkel teli táskám, és az ajtón kilépve oldalra fordítom a fejem, így meglátom Elliott magas alakját. A falnak támaszkodva nézi, ahogyan a kulccsal szerencsétlenkedem. Egy hét után most látom először, és be kell vallanom, azért hiányzott.

Igazából felajánlotta, hogy elhozza a házit, és el is magyarázza a tananyagot, de inkább nemet mondtam. Nem akartam, hogy kérdezősködjön, ugyanis nem szívesen hazudtam volna neki is.

- Rég beszéltünk - szólal meg, mikor végre befejezem a zárral való kínlódást, és rá emelem a tekintetem.

- Tényleg? Nekem fel sem tűnt - Cinikusan elnevetem magam.

- De vicces vagy! - Miközben ezt mondja hangos, erőltetett nevetés tör fel belőle - Ja, mégsem. - hervad le arcáról a vigyor.

Zavaromban a pólóm alját húzogatom, majd a körmeimet kezdem piszkálni. Elliott csak néz rám, amitől elég kellemetlenné válik számomra a helyzet. Kezdődik a vallatás, én pedig erre próbálok felkészülni ebben a pár szabad másodpercben. Azon gondolkozom, hogy mit is mondhatnék az előttem álló srácnak, ha faggatózni kezd.

Jobb ötlet híján megigazítom a vállamon lévő táska pántját, majd elindulok a lift irányába, ezzel faképnél hagyva Elliottot. Sajnálatos módon, nem sikerül megúsznom a kérdéseket, ugyanis a kusza, barna tincsekkel rendelkező fiú utánam ered, és sajnos még éppen sikerül beslisszolnia a felvonó éppen csukódó ajtaján. A sarokba szorítás érzésétől feszengve állok az apró helyiség közepén. Próbálok természetesen viselkedni, nyugodt maradni, azonban nem mondhatom sikeresnek a próbálkozást. Miközben egymással szemben állunk, és arra várok, hogy végre megszólaljon, lázasan töröm a fejem, mit is mondhatnék.

- Mi ez az egész? - kérdezi komolyan. Hangjából kiérződik némi értetlenség, és talán egy kis aggodalom is ott bujkál szavai komolysága mögött.

- Csak egyik este kiosontam, Pierce pedig rajtakapott - felelem könnyedén. Végül is nem hazudok, mert így volt, csak kihagyok egy-két részletet.

Elliott bólint, de ez nem hagy nyugodni, ugyanis tekintete még mindig engem fürkész, ami hihetetlenül kínos számomra. Ahogy állunk egymás mellett, hirtelen megszólal.

- Komolyan, Cat, mi történt?

- Már elmondtam, nem értem mi a bajod! - Akaratlanul is erőteljesebb a hangom, ami túlontúl gyanússá tesz engem, de már mindegy. Késő bánat.

- Az, hogy ez az egész nem áll össze! - Kicsit ő is felemeli a hangját.

Egyébként elég komikusnak nevezhető a helyzet, ugyanis egy liftben ordítozom arról, hogy kiosontam-e, avagy sem. Vagyis, hát nem egészen, de egy kívülálló szemében úgy tűnhet. Elliott tovább bámul rám, én pedig még egyszer átgondolom annak a lehetőségét, hogy elmondjam-e neki a történteket, és az összes, általam elképzelhető forgatókönyv számbavétele után meghozom a döntést.

- Tanítás után, valahol a városban - szögezem le határozottan.

Elliott nyomatékosan formáz egy „jó" szót, majd az ezt követő minutumban, mintegy végszóra megáll a lift, az ajtaja széttárul, én pedig egy gyors mozdulattal már ki is viharzom rajta.

Egyenesen a folyosó végén lévő terem felé veszem az irányt, ami - mint fogságom alatt megtudtam - az informatika terem. Még mielőtt belépnék a bejáraton, hátrapillantok, ahol találkozik a tekintetem a a szűk helyiség másik végén beforduló Elliottéval. Arcáról kizárólag értetlenséget, na meg egy kevéske aggodalmat tudok leolvasni. Valószínűleg ő is ezt látja rajtam. Végül, mikor meghallom a csengőt, a sráccal egyszerre lépek be az ajtón.

Egész informatika órán azon gondolkozom, hogyan is fogalmazhatnám meg azt, amit mondani szeretnék a barátomnak. Kezdhetném talán az elején, de nem hiszem, hogy a részletek annyira érdekelnék. Végül úgy döntök, ezzel majd ráérek akkor foglalkozni, ha ott állok majd a srác előtt.

- Miss Williams, milyen mértékegységben adjuk meg egy html kódban a szövegdoboz méretét? - hallom meg a fekete hajú, informatika tanárnő hangját.

- Px, azaz pixel - felelem szinte reflexből. Igazából fogalmam sincs arról, honnan is tudom ezt, ugyanis a másik suliban szóba sem került ilyesmi. Valószínűleg olvastam róla valahol.

A tanárnő bólint, majd folytatja az órát. Én a füleimet hegyezem, és lázasan jegyzetelek, megpróbálom magamba szívni a tudást, közben pedig teljesen kizárom a gondolataimból minden problémámat.

Valójában így telik el az egész nap. Azzal, hogy a tananyagra koncentrálok, ezáltal szinte el is felejtkezem arról, mit is készülök elmondani Elliottnak. De tényleg, tulajdonképpen mi is történt azon az estén? Christina arról beszélt egy férfival, hogy valaki szívrohamot kapjon, vagy balesetet szenvedjen. Na meg persze ott van az az apró tény, hogy egy éjszaka alatt teljesen átpakolták Pierce irodáját.

Ahogy esetlenül álldogálok Elliott előtt egy városi parkban, a szél belekap a vállamon kuszán pihenő, szőke tincseimbe és össze-vissza borzolja. A srác közben mélykék szemeivel az arcomat fürkészi, miközben várja, hogy megszólaljak végre. Ebben a rövidke szünetben a történteket fogalmazom magamban, és mikor már nagy nehezen összeszedem a gondolataimat, belekezdek a mesélésbe.

Elliott szemrebbenés nélkül hallgat, arcvonásai feszesek, semmit nem tudok leolvasni róluk. Miközben mesélek, próbálok visszaemlékezni minden apró mozzanatra, ugyanis meglehet, hogy a részletekben rejlik a megoldás. Mikor Christina szobájának hirtelen változását mesélem, Elliott arca megrándul, de ez csak egy pillanatig tart. Lassanként befejezem a történetet, annál, hogy Christina bekísért a szobámba azon a napon.

Nagyot sóhajtok, ezzel megtörve a köztünk lévő csendet. Valójában az utakon cirkáló autók és járókelők által keltett zajt, lehet hallani, de sem Elliott, sem én nem mondunk egy árva szót sem, így végülis nevezhetjük csöndnek. Ahogy felpillantok a fiú arcára, látom, hogy azon jár az agya, amit az előbb mondtam. Én pedig közben szükségét érzem annak, hogy kiegészítsem a mondandómat, így megszólalok.

- Lehet, hogy elég hülyének tűnök emiatt az egészért, de tudom mit láttam - szavaim drámaian hatnak. Hangomra Elliott felkapja a fejét, és azt hiszem, megint az élők sorában üdvözölhetem.

- Nem, Cat, nem nézlek bolondnak - kezdi. Tekintetét az szorosan az enyémbe fúrja, úgy folytatja a mondatot - mert én is átéltem valami hasonlót.