A szív dallama

I.

Amióta csak az eszemet tudom, nagypapám mindig arra tanított, hogy kövessem az álmaimat, és célozzam meg a Holdat, hiszen ha azt nem is érem el, legfeljebb a csillagok között landolok. Ő meghalt, én pedig magamra maradtam azokkal a fájdalmas közhelyekkel, amiket rám hagyott. Tulajdonképpen nem is értem, hogyan lehet az én gondoskodó és melegszívű nagypapám vérszerinti rokona a rabszolgahajcsárként számon tartott papának, hiszen ők ketten szöges ellentétei egymásnak. Apát mindig is csak a munka érdekelte, és soha, még csak egy halovány utalást sem tett arra, hogy a magam útját kellene járnom. Tulajdonképpen mindent előre megtervezett az életemben. Azt, hogy melyik iskolába járjak, milyen különórákat vegyek, sőt még egyetemet is a tudtom nélkül választott. Egy valami mégis akadt tervutasításos sorsomban, amit még ő sem kontrollálhatott, ez pedig a bordáim rejtekében oly hevesen zakatoló szívem, ami egykor annyira szeretett valakit...

Minden egy helyesen meghozott helytelen döntéssel kezdődött el.

- Mégis hogy gondoltad ezt, apa?- járkáltam fel-alá a parkettához erősen odaütve magassarkúmat.

- Ne csináld ezt, Fruzsina! Már ezerszer elmondtam. A hátsó bejáratnál lévő őr régi jó barátom, ő enged majd be téged, onnan pedig simán mennek a dolgok, végigsétálsz a folyosón, felmész a zsinórpadlásra és a teendőd mindösszesen annyi lesz, hogy felvételeket készítesz a díszletről, a fellépőkről és a nézőkről- magyarázott higgadtan a papa, két lábát a magából friss mahagóni illatot árasztó íróasztalán keresztezve.

Apának mindig is tehetsége volt a kártyajátékokban, hiszen a sors igen rendkívüli pókerarccal ajándékozta meg. A tényt, hogy be kell surrannom a konkurens csatorna épületébe, és kémvideókat készítenem a tehetségkutató műsorról is olyan halálos nyugalommal közölte velem, mintha csak annyit kérne tőlem, ugorjak le a boltba egy kiló kenyérért.

- Nekem mégis miféle hasznom származik abból, ha megteszem ezt a „szívességet"?- fektettem megfelelő iróniát abba azt egyetlen tízbetűs szóba, ami persze az én esetemben nem igazán ismert fogalom.

Sosem szívességeket teszek, hanem parancsokat teljesítek. Papa gyakran használ életkoromból kifolyólag „kém"- ként. Ugyan ki sejtené, hogy az ártatlan tizenkilenc éves lány álarca mögött egy szörnyeteg rejtőzik, aki csakis arra vár, hogy egy újabb műsort tehessen tönkre, fellendítve ezzel apja tévécsatornájának nézettségi mutatóját.

- Nos, a helyedben megbecsülném azt, hogy egy elit egyetemre járhatok az apám kezdőtőkéjének köszönhetően, ha már lusta vagyok tanulni, és saját magam kivívni az érdemeket.

Jellemző. Mit is várhat egy tini lány az édesapjától, a „Ha én nem lennék" kezdetű hegyi beszédet leszámítva? Legalább annyira méltathatná az egyetlen élő rokonát, hogy a szemébe néz, miközben hozzá beszél, és nem a frissen megjelent bulvárlapok zagyvaságaiból próbál valami épkézláb ötletet meríteni az esti riportműsorhoz.

- Elegem van már abból, hogy állandóan csak utasítgatsz, és azt várod tőlem, hogy én oldjam meg a munkahelyi válságodat. Tizenkilenc éves vagyok, nem huszonkilenc. Ha annyira szeretnéd azt a videót, küld el az egyik alkalmazottadat, menj el te magad, vagy ne is. Van egy sokkal jobb ötletem! Kérd meg a barátnődet, hiszen ő is a lányod lehetne, már ha az életkorát nézzük... Vagy csak te finanszírozod a botoxkezeléseit?

- Ne szemtelenkedj lányom!- kiáltott utánam apám, hiszen éppen viharos távozásra készültem.

Nagy lendületemben az ajtót is becsaptam magam mögött, de papa szavai azon is keresztülszűrődtek.