Elveszett lélek

-

Emlékszem. Nagyon rég volt. Pár évvel ezelőtt. Rossz nap volt, még a nap sem sütött. Azelőtt voltak barátaim. Boldogan éltem a családommal. Szerettek engem és én is őket. De aznap minden megváltozott. Mindent elvesztettem, családot, barátot, életet. Csak azért, mert Ő szórakozni akart. Csupán egy szeszély miatt. Azt kapta, amit érdemelt. Igaz, hogy most emiatt vagyok itt, ebbe a fehér, semmit sem mondó szobában.

Arra nem emlékszem, hogyan kerültem ide. Kevés maradt meg bennem arról a napról, csak az a fontos pillanat maradt tiszta. Sötét napra ébredtem, és már előre éreztem, hogy valami nagyon rossz fog történni. Így utólag visszagondolva jobb lett volna, ha fel sem ébredek. Szokás szerint felkeltem, felöltöztem, reggeliztem, és elindultam. Az iskolába érve bementem az osztályba, és elfoglaltam a szokásos helyem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy mindent elveszíthetek.

Normálisan teltek el az órák. Már nem tudom milyen órák voltak, vagy milyen nap volt, még azt sem, hogy hányadika volt. Az egész órák után történt, amikor már csak páran voltunk az osztályban. Én, Ő és néhány barátja. Abban reménykedtem, hamar elmennek, és egyedül hagynak, de ez nem történt meg. Odajött „beszélgetni", ahogy Ő magyarázta, hogy „tisztázzunk mindent köztünk". Ezen elcsodálkoztam, mivel eddig még egymásnak sem köszöntünk, nemhogy beszélgettünk volna. Elkezdett szövegelni, de én nem tudtam rá figyelni. Még mindig ledöbbent voltam, és csak kapkodtam a tekintetem. Hol Rá néztem, hol meg a kuncogó barátaira. Ez a viselkedés némiképp megzavart, és gondolkodni kezdtem, vajon mit akar tőlem. Hisz öt évvel ezelőtt már beszéltünk, és akkor Ő jól elszórakozott velem. Nem akartam látni a beképzelt arckifejezését, ezért a padot kezdtem fixírozni.

Végre a tudatomig hatolt, mit is mond valójában. Arról beszélt, hogy „sajnálja, ami történt", hogy „már megbánta". Erre a szóra felkaptam a fejem, s kérdőn néztem rá, de nem szólaltam meg. Tovább mondta a magáét, hogy „megakarja próbálni ezt", és hogy „reméli, nem gyűlölöm". Nagy nehezen ráébredtem, miről is van szó, és düh villant meg a szemeimben. Láttam, hogy nem érti, miért lettem mérges, de nem is vártam el, hogy valaha is megérti.

– Mit képzelsz te magadról? Azt hiszed elment az eszem, hogy valaha is megpróbálnám veled? Azt gondolod, hogy csak így, simán idejössz, és minden meg lesz oldódva? Hát rosszul hitted, mert én még egyszer nem leszek olyan hülye, mint akkor! Takarodj a szemem elől! – Miután befejeztem pislogott vagy kettőt, majd szólásra nyitotta a száját. Eléggé meghökkentette a kirohanásom. A hátában a barátai már majdnem sírtak a röhögéstől. Tudtam, hogy ez nem jó jel. Nagy nehezen megszólalt.

– Az csak egy kis tréfa volt. – mondta végül.

– Szóval csak egy kis tréfa... – feleltem elhaló hangon.

A kezemet becsúsztattam a zsebembe. Valami kemény, hideg tárgyba ütközött. Egy kis morfondírozás után rájöttem, hogy az a késem, amit azelőtt való nap tettem bele a zsebembe, és azóta sem tettem helyre.

– Igen. Azt már rég megbántam, és reméltem, hogy te sem haragszol már. – A szemében lévő fájdalom megenyhítette szívem, és arra gondoltam, hogy miért is ne próbálnánk meg. Ekkor megtettem életem egyik legnagyobb hibáját, beleegyeztem.

Valami furcsa érzés jelent meg az arcán. Hátrafordult barátaihoz és azt mondta, hogy „most már fizethettek" és, hogy „megmondtam, hogy sikerülni fog". Nem értettem, miről beszél. Visszafordult hozzám, és gúnytól csepegő hangon elmagyarázta.

– Fogadtunk a haverjaimmal, hogy leszel olyan hiszékeny, és igent mondasz.

A szemeim elkerekedtek, ahogy lassan a tudatomig hatolt a szavak jelentése. Öntudatlanul megfogtam a kés markolatát, és jól megszorítottam. Újra hallottam a szenvtelen hangját.

– Tudtam, hogy újra horogra akadsz – harsányan, gúnyosan felnevetett.

Ekkor borult el igazából az agyam, és megtettem azt, ami ide száműzött, ebbe a kietlen szobába. A méregtől elvakítva vettem ki a kést fogó kezem a zsebemből, és gondolkodás nélkül elvágtam a torkát. Azon nyomban spriccelni kezdett a vörös folyadék, amit vérnek neveznek. Az arcáról lehervadt a mosoly, majd fájdalmas kiáltást hallatott. Én csillogó szemekkel figyeltem, ahogy kifut az élet az arcából, és hogy biztos legyen a halála, még egyszer elhúztam a véres kést a nyakán. Még jobban ömlött a vér, a barátai szörnyülködve nézték az eltorzult arcomat, amin egy diadalittas mosoly húzódott. Lassan megállt a vérzés, és meghalt. Hisztérikusan felkacagtam. Már reménytelen helyzetbe kerültem, és elsötétült agyam még akkor sem tisztult ki, amikor megjelent a rendőrség, és elhurcolt onnan. Az azután történtek homályosak. Arra még emlékszem, a bíróság elhatározta, hogy elmegyógyintézetbe zárjanak. Ekkor kerültem én ebbe az üres szobába, és azóta sem szabadultam ki. Az állapotom nem javult semmit, az agyam egy gyilkosé maradt, és ezen az a rengeteg pszichológus sem tud már segíteni. Örökre egy elveszett lélek maradok.