Bárhol is legyél (Luke Hemmings fanfic.)

2. fejezet

Adriana szemszöge

Délután három óra volt, a fejem már fájt a sok gép előtt töltött óra miatt, s a szemem is kezdett égni, ám még két fejezetet át kellett néznem, mielőtt elszakadhatok a monitor elől. A kávés bögrémért nyúltam, - ami hála a jó égnek még félig volt - s kortyoltam belőle párat, hogy aztán újra belemerüljek a munkába. Helyesírási és központozási hibákat valamint szóismétléseket vadásztam egész délelőtt. Egy újabb ígéretes első könyves író kéziratán dolgoztam már hetek óta, szerencsére nem sok dolgom akadt vele, de muszáj volt minden egyes szón alaposan átrágnom magam, hogy még csak véletlenül se maradjon egyetlen elírás sem bent. Ez az első igazán jelentős projektem, mióta itt vagyok, muszáj nagy dobásnak lennie. Rengeteg bizodalmam volt Adam történetéhez, a zsigereimben éreztem, hogy ez is óriási sikert fog aratni, ám előtte hosszas órákat kell töltenem a gép előtt, hogy tényleg minden rendben legyen vele. Miután végeztem a még eltervezett részek kijavításával is, felálltam majd az irodámat elhagyva a tárgyaló felé vettem az irányt. A főnököm, valamint rajta kívül még hat személy már az U alakú asztalnál ült. Amint beléptem a helységbe, halk beszélgetés moraja ütötte meg a fülemet, ami akkor sem halt el, mikor megjelentem. Akik háttal ültek nekem értelemszerűen nem vettek észre, ám főnököm egyből kiszúrt, s intett nekem, hogy fáradjak közelebb. Határozott léptekkel indultam meg felé. A mellette ülő férfi szinte azonnal felpattant, majd kezét nyújtotta felém.
-  Bradly Carter vagyok, örülök a találkozásnak! - mutatkozott be.
- Adriana Bradford, részemről a szerencse - fogadtam el a felém nyújtott jobbot.
A nevem hallatára valaki élesen szívta be a levegőt a hátam mögött, így kissé értetlenkedve fordultam meg, hogy aztán az én tüdőmben is megrekedjen az oxigén. Döbbenten álltam ott, szinte kővé dermedve, az agyamnak kellett pár másodperc, hogy felfogja mégis mit látok. Aztán tekintetemet végigfuttattam mind a négy srácon. Mikey arcán széles vigyor ült, Calum és Ashton váltott egymással egy meglepett pillantást, és Ő... ő csak ugyanakkora döbbenettel az arcán nézett a szemembe.
A helységben néma csend uralkodott és a feszültség szinte kézzel tapintható volt. Pislogás nélkül meredtem rá, mindenre számítottam csak arra nem, hogy pont itt fogunk találkozni. Mégis mi a fészkes fenét keres ez a négy srác egy könyvkiadónál? - futott át az agyamon a kérdés.
- Hadd mutassam be a srácokat - kapcsolt Bradly és pár lépéssel közelebb ment a fiúkhoz.
- Nem lesz szükséges - ráztam meg a fejem, miután kissé észhez tértem a döbbenetemből. Aztán a hozzám legközelebb álló srác elé léptem. - Szia Mikey - mosolyodtam el halványan.
- Hello, kicsilány! - mondta majd magához vont egy bordaropogtató ölelésre.
- Héé, megfojtasz - beszéltem mellkasába elhaló hangon.
- Bocsi, bocsi. Anya mondta hogy az államokba költöztél, de azt nem gondoltam, hogy pont itt botlunk beléd - röhögött fel.
- Hidd el, nem vagy ezzel egyedül -  motyogtam orrom alatt.
Aztán Calumhoz, majd Ashhez mentem, akik szintén alaposan megölelgettek és örömüket fejezték ki, hogy újra láthatnak. Tétova léptekkel haladtam a banda utolsó tagja felé, szemeim a padlóra szegezve. A határozottságom valahogy elszállt percekkel ezelőtt. Megálltam előtte, egy mély sóhaj hagyta el ajkaimat, halvány mosolyt varázsoltam magamra, majd felnéztem rá.
- Szia Luke! - köszöntem halkan.
- Szia Ad! - eresztett meg ő is egy mosolyt felém.
Tekintetünk azonnal összekapcsolódott és az a kékség újra magával ragadott, mint annak idején minden egyes alkalommal, mikor csak belenéztem. Becenevem hallatára a szívem kihagyott egy ütemet, majd akkorát dobbant, hogy azt hittem kiszakad a bordáim között. Tengerkék szemei számomra mindig a biztonságot, a bizalmat és a feltétel nélküli szeretetet sugározták.
Csak néztem őt, aki egykor az egész világot jelentette a számomra, és képtelen voltam közelebb merészkedni hozzá. Elemi ösztöneim működésbe léptek, tudtam hogy nem engedhetem közel magamhoz újra, így tekintetemet a mellette álló személyre kaptam.
- Tom Williams, örvendek.
- Adriana Bradford, szintúgy - ráztam kezet.
Így hogy a végére értünk a bemutatkozásnak a főnököm mellett lévő szabad székhez sétáltam és helyet foglaltam. Csak később jöttem rá hogy rosszabb helyet nem is választhattam volna magamnak ugyanis így pont szembe kerültem Lukekal.
- Adriana téged eddig még nem avattalak be a részletekbe, úgyhogy gyorsan felvázolnám miről is lenne szó. - kezdett bele a főnököm - A fiúk azért vannak itt, hogy alá írjanak egy szerződést, a kiadónk meg fog jelentetni róluk egy könyvet. Tom fogja megírni és szeretném, ha te lennél a kiadásért felelős szerkesztő.
Bólintottam, egyszerűen többre nem futotta most tőlem. A fiúk menedzsere és a főnököm belemerültek a részletekbe, de engem ez nem igazán érintett így csak fél füllel figyeltem a beszélgetést. Magam elé meredtem, képtelen voltam felnézni, akkor ugyanis szembesülnöm kellett volna Luke átható tekintetével. Mintha a személyes purgatoriumomban lettem volna. Öt hosszú év után újra egy légtérbe zárva azzal a fiúval, akit kénytelen voltam elengedni, felért egy kínzással. Miért nem maradtál Ausztráliában? Mi a francért kellett arra a kontinensre menekülnöd, ahol ez a négy srác mindennapjai nagy részét töltheti? Miért voltál olyan naiv, hogy azt hitted életed hátralevő részére elkerülheted a találkozást vele?! - szidtam magamat.
Aztán egyszer csak nyílt az ajtó és Liza lépett be rajta.
- Elnézést a zavarásért - kezdett szabadkozni majd rám nézett - Adriana, itt van Adam és rád vár.
Hálát rebegtem az égieknek, hogy váratlanul beállított Adam és hogy Liza önállósította magát és képes volt félbe szakítani a megbeszélést csak emiatt.
- Úgy érzem rám most nincs itt úgyse szükség, úgyhogy ha nem gond akkor én mennék - néztem Danielre.
Főnököm bólintott majd egy később megbeszéljük a részleteket kijelentéssel utamra engedett.
- Viszlát, srácok örültem a találkozásnak - küldtem feléjük egy halvány mosolyt. Ám elkövettem azt a hibát, hogy még egyszer utoljára Lukera néztem. Mintha féltékenység csillant volna a szemeiben, elég sokáig voltunk együtt ahhoz hogy egy pillantásából rájöjjek mit érez, így szinte biztos voltam benne...
Igyekeztem újra határozottságot erőltetni magamra, miközben kivonultam, ám ez nem tartott sokáig, ugyanis irodám ajtaját már remegő kezekkel csuktam be, majd egy óriási sóhaj szakadt fel belőlem. Aztán erőt véve magamon a székemhez botorkáltam, s leültem. Arcomat kezeimbe temettem és percekig csak az előző bő fél óra eseményein agyaltam. Végül kifújtam a levegőt, s felemeltem fejem. S csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy korántsem vagyok egyedül, Adam kérdő pillantásokkal figyelte minden egyes mozdulatomat... Oh, a fenébe már!