Bárhol is legyél (Luke Hemmings fanfic.)

4. fejezet

Adriana szemszöge

Mire mindent átbeszéltünk Adammel már jócskán négy óra felé járt az idő, így nem mentem már vissza az irodába, hanem haza indultam. Első dolgom volt lekapkodni magamról a ruhát és beállni a zuhany alá. A közérzetem jócskán megugrott, mire végeztem és kényelmes ruhába öltözhettem. Régebben elképzelni sem tudtam, hogy rajtam akár egy teljes napig is magassarkú legyen, anno még egy óra is felért egy kínzással. Sokkal inkább hordtam lapostalpút és előnyben részesítettem magasszárú tornacipőket is. Volt egy vadóc korszakom, amit a szüleim nehezebben viseltek, de szerencsére annyira sosem próbáltak korlátozni, hogy megmondják mit vehetek fel és mit nem. Ezért sokáig előszeretettel hordtam mindenféle szaggatott felsőket, néhány nadrágom is hasonlóan tépett stílusú volt. Ami pedig a hajamat illette, sokszor különböző színű csíkok tarkították. Aztán ahogy idősödtem, a ruhatáram lassan lecserélődött, s a hajam is csak egy színben pompázott. Gondolataimból a csengő hangja szakított ki.
- Helo, szomszéd - mosolygott rám szőke hajú barátnőm.
- Szia Elisha - köszöntem neki én is vidáman, majd betereltem a lakásba.
- Gondoltam teszek egy próbát, hátha itthon vagy már, de azért meglepett, hogy ajtót nyitottál.
- Ja, hát Adammel volt megbeszélésem, aztán utána már nem volt kedvem vissza menni az irodába csak azért, hogy lerakjam az anyagát, úgyhogy inkább haza jöttem egyből. - válaszoltam, miközben a konyhába vonultam.
Csináltam mindkettőnknek egy limonádét, míg El kényelembe helyezte magát az egyik széken.
- Egész jól kezded felvenni az itteni életstílust, ez tetszik.
Ha te tudnád, hogy más is van a dolog mögött...
- Igyekszik az ember - nevettem fel. - Carbonarat csinálok, maradsz vacsira?
- Még szép - bólogatott egyből hevesen.
- Milyen napod volt? - érdeklődtem, miközben a hűtőből elővettem a sonkát meg a sajtot.
- Oo, ma egész nyugis. Csak három helyszínre kellett kimennem.
El az egyik magazinnál dolgozik fotósként és általában egész nap a városban rohangál, hogy lőjjön pár képet. Már az első napon, hogy idejöttem belebotlottam, aztán segített felcipekedni és valahogy beszélgetni kezdtünk. Azóta már rengeteg mindent tudunk egymásról és egészen mély barátság kezd kialakulni közöttünk.
- Azt ne mond, hogy pont Los Angelesben nem zajlik az élet.
- Máig kellett leadni az utolsó anyagokat a következő számba, ilyenkor mindig van egy kis nyugtom - vont vállat lazán - De ahogy téged elnézlek, nálad igenis zajlott az élet. Mi történt?
Felsóhajtottam, majd ledobtam a pultra az eddig kezemben szorongatott konyharuhát, s leültem mellé.
- Van amiről még nem meséltem neked. Akartam, csak később, de muszáj megbeszélnem valakivel a mait.
- Na ki vele akkor, tudod hogy megbízhatsz bennem.
- Sydneyben történet az egész - kezdtem bele. - Még olyan hét éves koromban a szomszédba egy új család költözött. És én pillanatok alatt jóba lettem a család egyetlen gyerekével, Mikeynak hívják. Ugyanabba a suliba jártunk, úgyhogy folyton együtt lógtunk. Szerettem vele játszani, hülyéskedni, beszélgetni - ajkaim halvány mosolyra húzódtak. - Aztán egyik napról a másikra összehaverkodott egy másik sráccal. Luke egyszerűen nem volt szimpatikus nekem, Mikey valahogy mégis egyre több időt töltött vele, én pedig úgy éreztem, hogy elhanyagol miatta. Ezért egyre kevésbé kedveltem, évekig valahogy kölcsönösen csak fújtunk a másikra. Aztán egyik este kint ücsörögtem Mikeyék udvarán, a többiek bent szórakoztak, fel sem tűnt nekik hogy én felszívódtam. Szóval kint voltam és egyszer csak leült mellém valaki. Luke volt az. A mai napig nem tudnám megmondani, hogy miért nem zavart akkor a jelenléte, máskor ha a közelembe ért, már élcelődtem vele. De aznap este életünkben először úgy beszélgettünk a másikkal, hogy nem akartuk közben megölni egymást. És akkor valami megváltozott. Mindkettőnkben - El arcán látszott, hogy izgatottan várja, mégis mi lesz az egész kimenetele, így egy rövid szünet után folytattam. - Onnantól kezdve a kapcsolatunk elkezdett javulni, egyre többet kerestük a másik társaságát. Aztán összejöttünk. Az első nagy szerelem volt mindkettőnk részéről. Még csak tizenöt évesek voltunk, senki nem jósolt nekünk hosszú kapcsolatot. Ugyan az eleje döcögősen indult, sokszor a semmiségeken kaptunk össze, idővel valahogy mégis összecsiszolódtunk. Egyre csak komolyodott az egész közöttünk. Együtt terveztük a jövőnket. Ugyanarra az egyetemre akartunk jelentkezni, s mivel az Sydneytől egy távolabbi városban volt, így már az összeköltözés is szóba jött. Gimi mellett Luke, Mikey és két másik srác hobbi szinten zenélgetett, néhányról készült felvétel is, amit felraktak a netre. Tizenhét voltam, amikor robbant a bomba. Egy kiadó látta a felvételeket és lemezszerződést ajánlott a srácoknak. Akik végül elfogadták az ajánlatot. Az összes akkori reményem a jövőt illetően szépen apránként a porba hullott. Ahogy elkezdték felvenni a számokat, egyre nyilvánvalóbbá vált a számomra, hogy a közös egyetemet, az összeköltözést elfelejthetem. Négy hónapra rá kész volt az első albumuk és egy világkörüli turnéra készülődtek. Az első számuk óriási sikert aratott, aminek persze örültem. De azt is sejtettem hogy egy turné mégis mivel jár. Úgyhogy meghoztam életem legnehezebb döntését. - egy mély sóhaj szakadt fel belőlem, s lelki szemeim előtt újra lejátszódott a történet, miközben folytattam a mesélést.
A kezeimet tördeltem, miközben Luke ajtaja előtt ácsorogtam. Vettem egy mély levegőt majd egy halk kopogás után benyitottam.
Luke az íróasztalánál ült és valami papírt olvasott, ám egyből felém kapta fejét, amint beléptem. Ajkain széles mosoly terült el, ahogy tekintetünk találkozott felpattant a helyéről, odajött hozzám, s megcsókolt.
- Szia. Anyukád engedett be - köszöntem miután elváltunk.
- Szia édes - simított végig arcomon.
Szívem a mai napig hatalmasat dobban a becenév hallatára, holott már jó régóta használja. Ahogy az érintése keltette bizsergéssel sem tudtam soha semmit kezdeni.
- Láttad mekkora a nézettsége a klipünknek? Esküszöm, hogy nem hiszem el. Olyan elképesztő az egész - ahogy egyre jobban kezdte beleélni magát, egyre inkább hadart.
- Persze, hogy láttam. Olyan büszke vagyok rátok.
- Két nap múlva találkozunk a menedzserünkkel... - folytatta a mesélést, de képtelen voltam erre figyelni.
- Luke, beszélnünk kell! - hangom halk volt, ám ennek ellenére is határozottan csengett.
- Mégis miről? - mintha félelem suhant volna át az arcán, biztos voltam benne, hogy sejtette miről lesz szó.
- Rólunk. Nézd, én gondolkodtam...
- Két hónap van vissza már csak a suliból, amint vége csatlakozol hozzánk a turné alatt és bejársz velünk egy csomó országot, jó buli lesz - kezdte ecsetelni saját terveit.
- És a nyár után mi lesz? Ti még vagy három hónapig koncerteztek utána. Aztán gondolom újra studióba vonultok. Vagy mi van, ha ez a két hónap elég ahhoz, hogy eltávolodjunk annyira egymástól, hogy azt az időt, amíg együtt vagyunk végigveszekedjük.
- Édes, megoldjuk, bízz már bennünk!
- Itt nem arról van szó, hogy bízok-e vagy sem. Ha csak a távolságról lenne szó, nem érdekelne az egész ennyire, Luke. Mert tudom, hogy megoldanánk. De azt nem veszed számításba, hogy a média is szét fog szedni titeket. Nem egy pár van, aki emiatt ment szét.
- Legyünk mi a kivétel! - lépett közelebb hozzám, s megszorította a kezemet.
- Ha pár hónappal ezelőtt belegondoltam a jövőnkbe tudod mit láttam? Hogy befejezzük a gimit, felvesznek minket az egyetemre, összeköltözünk, diplomát szerzünk és találunk valami remek munkát. Aztán idővel szóba jön az esküvő és a gyerekek... És most mit látok? Hogy bejárod Ausztráliát, aztán már egy teljesen másik kontinensen leszel, én próbálok igazodni az időeltolódáshoz, hogy beszélhessek veled. De ahogy telik az idő, te egyre fáradtabb vagy és egyre kevésbé lesz időd vagy energiád arra, hogy a barátnőddel beszélj. Közben a média csak azért, hogy pénzt kereshessen belőletek, mindenféle nőcskékkel fog összehozni, én pedig hiába bízok benned, attól még megvisel az egész. Ha esetleg együtt tudunk valamennyi időt is tölteni, annak nagy részét a fotósok előli bújkálás teszi ki. Engem annyira kiborít ez az egész, hogy elszúrom a felvételit. Egyre idegesebbek leszünk mindketten, kevésbé lesz türelmünk a másikhoz. A végére már csak veszekedésből fognak állni a beszélgetéseink és már nem a szerelem, a szeretet fog dominálni a kapcsolatunkban. Nem akarom megélni, hogy úgy váljunk el egymástól, hogy gyűlöljük a másikat, Luke. Mindenkinél jobban szeretlek ezen a világon, te is tudod! De ezt egyszerűen képtelen lennék elviselni.
Sírás közeli állapotban voltam, életem legnehezebb döntését hoztam meg tegnap, tartanom kell hozzá magam. Csendben végighallgatott, nem szakította félbe a kis monológom. Rá néztem. Szólásra nyitotta a száját, ám egyetlen hang sem jött ki onnan. Szemeiben könnyek csillogtak, amivel csak még nehezebbé tette az egészet. Utáltam magam azért, amit most tenni készülök, bántani azt a személyt, aki a világot jelentette a számomra, felért egy öngyilkossággal.
- Napok óta gondolkodom, hogy mi lenne a megoldás. Tegnap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, végig kattogott az agyam és végül döntésre jutottam. Bármennyire is fáj, de elengedlek. Életem első szerelme vagy, tudod te is. És soha nem akarok egy negatív emlékként visszagondolni rád, a veled együtt töltött időre, éppen ezért szeretném, ha békében válnánk el egymástól, hogy mindig is legalább egy barátként tekinthessek rád az életemben.
Nem tudtam tovább mesélni, a könnyeim utat törtek maguknak. Azt a napot agyam mélyére száműztem, ám az emlékek most olyan intenzíven jöttek elő és hatottak rám, hogy egyszerűen felzokogtam... A mai napig hiányzik Luke. Küzdhetek ellene, tagadhatom magam és bárki előtt, de attól ez még így van.