E V O L U T I O N - A leszármazottak

Tizenhetedik fejezet

- A nyugatiak megtaláltak minket! - kiáltja Christina Pierce.

- Tessék? - ordítok rá hisztérikusan.

- Bombát készülnek dobni a létesítményre, a vezetés kiürítteti a túlélőket, indulnunk kell!

Bólintok, Christina pedig már indul is körbe a teremben, hogy a többieket értesítse. A csapatomra nézek, és már-már parancsoló hangon ismételem meg Miss Pierce szavait.

Ezúttal nem kérdeznek, hanem azt teszik amit mondok. Elliott megragadja Nicole és Kara karját, majd a fémajtó felé kezdi húzni őket. Én elkapom Damiant és Ericet, úgy követem Elliottékat. A fiú futás közben hátrafordul és rám pillant, én pedig kihasználom az alkalmat és ajkammal megformálom az „előre" szót.

Eközben a tömeg szabályos sorokba rendeződik, Pierce pedig előre törekszik hozzánk.

- Menjetek végig a folyosón, ott találtok egy lépcsőt, menjetek le egy szintet! A lépcsővel szemben nyílik egy menekülő út, amin ha végigmentek, eléritek a mentőhelikoptereket. Az egyik elvisz titeket a kormányfőnkhöz, a másik pedig megvár minket. Sietnetek kell, mert nincs sok időnk! - kiáltja utánunk.

- Oké - felelem, és már futok is tovább.

Kifutok a fémajtón, és Pierce utasításai szerint rohanok a folyosón, nem törődve semmi mással. Hirtelen Elliott elkapja a karom, aminek következtében kénytelen vagyok megállni.

- Christina hazudott nekünk, de te mégis azt teszed amit mond! Mégis mi a fene folyik itt Cat? - üvölt rám.

- Elliott, ez nem Christina sara. Valójában segített nekünk, de közben fent kellett tartania a látszatot! - Hangom túlságosan is hisztérikusan cseng, amit utólag bánok, de már mindegy.

Ekkor hirtelen megremeg körülöttünk a létesítmény, és ennek hatására a plafon vakolata lefelé kezd potyogni. Nem törődve Elliott előbbi kiakadásával, a többiek után kiáltok, és a még mindig rengő folyosón a Pierce által megadott irányba rángatom a fiút.

Kis idő elteltével érnek utol a többiek. Arcukon látom az értetlenséget, azonban nem kérdeznek semmit. Valójában lehetőségük sem lenne rá, mert minden energiánkat felemészti az életünkért való futás.

Miközben a letisztult, fehér folyosón szaladunk, újabb emlékek rémlenek fel. Régen, rengeteget futottam, csak úgy szórakozásból. Valahogy mindig kikapcsolt, és közben valahogy mindig találtam egy menekülő utat a körülöttem elterülő hatalmas káoszból.

Mikor elérem a lépcsőt, amiről Christina beszélt lefékezek, és előre engedem a többieket, akik Elliott vezetésével suhannak le a lépcsőn. Utolsóként Eric indul el, aki mielőtt eltűnne megfordul, és elkapja a karom.

- Gyere már! - kiált rám.

Engedelmeskedem neki, ám még egy utolsó pillantást vetek a hátam mögé. Ekkor hirtelen beszakad a plafon, és eltűnik a szemem elöl a fémajtó alakja, és a látványt eltakarja egy nagy kupacnyi törmelék. Észbe kapok, és Eric mellett fejvesztve sprintelek le a hosszú lépcsősoron a többiek után.

Igazán csak ekkor fogalmazódik meg bennem mindaz, amivel már tudat alatt tisztában voltam. Így már minden részlet passzol, az egész kép összeáll. Christina megígérte, hogyha igazam van, segít és meg is tette. Szépen apránként, feltűnés nélkül. Már tudom az okát annak, hogy miért csak én emlékszem.

- Miss Loude, hallotta amit mondtam? - kérdezi a professzor. Feleszmélek a bambulásból, és megpróbálom felidézni, hogy miről is beszélt az utóbbi pár percben a doktor, azonban ez nem sikerül.

- Elnézést kérek, elbambultam - dünnyögöm.

- Tehát, mindaddig, míg az alany a meghatározott időközönként, rendszeresen szedi a gyógyszerét, korábbi önmaga, régi emlékei teljes mértékben rejtve maradnak, azonban ha ez megszűnik, a szervezetében lévő mennyiségtől függően, adott időn belül felszínre tör az elnyomott személyiség.

Kedvenc professzorommal lévő első órám egyikének emléke megmosolyogtat, és hála tölt el, amiért olyan lelkiismeretesen megtanította az elméleti dolgokat is.

Christina elbliccelte a gyógyszeradagjaim beadását, vagy legalábbis eléggé lecsökkentette, így az emlékeimnek volt idejük lassan, feltűnés nélkül előtörniük. Ravasz húzás.

- Vajon kijutottak? - kérdezem, tulajdonképpen nem is várva válaszra.

Eric egy pillanatra rám sandít, ezzel jelezve, hogy hallotta amit mondtam, de nem válaszol. Ettől csak még rosszabb érzés tör rám. Tudom, hogy sem ő sem a többiek nem értik ezt, de amint az ő emlékeik is visszatérnek, rá fognak jönni az összefüggésekre.

Jobb ötlet híján követjük Pierce utasításait. Lemegyünk a lépcsőn, és ahogy csak a lábunk bírja, elindulunk az előttünk lévő ajtó felé. Eközben az épület körülöttünk folyamatosan meg-megremeg az őt ért találatok miatt.

Szinte csak pillanatok röppennek el mire elérjük az ajtót, annyira gyorsan futunk. Mielőtt odaérnénk, a fiúk előre mennek és közös erővel elhúzzák a masszív acélajtót. Ekkor erős fényár tör be a helyiségbe. Napfény.

- Kijutottunk! - kiáltja Kara, miközben óvatosan közelebb megy és kipillant. - Menjünk!

Hagyom, hogy előttem vágjanak neki az útnak. Utolsóként követem őket, azonban hirtelen azt veszem észre, hogy Elliott lemarad a többiektől, és megvár engem.

Egy darabig csak kocogunk egymás mellett, szótlanul. Amint átlépjük az ajtó küszöbét elénk tárul egy síkság. Oldalra fordítom a fejem, hogy jobban körülnézhessek, ám a túlzottan erős napsugárzás némileg akadályoz ebben. Elszokott a szemünk a természetes fénytől, az egyszer biztos.

- Mi folyik itt? - kérdezi Elliott, miközben megállunk.

Felemelem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni, azonban ekkor fájdalom és szomorúság önti el a szívem. Felrémlenek a közelmúltbeli emlékek, és azok is, melyek akkor történtek, mikor legutoljára Sonjaként és Kyle-ként beszéltünk. Lehajtom a fejem, mert nem bírom tovább nézni őt, aki nem is olyan rég ekkora sebet ejtett bennem. Bár ő nem emlékszik, és így tiszta lappal kezd, bennem tisztán élnek a történtek. Bár nehéz, mégis erőt veszek magamon és megszólalok, azonban még mindig a földet bámulom.

- Elmondhatnám, de azt hinnéd, hogy nem vagyok komplett - nevetek fájdalmasan - Nemsokára megérted, rendben?

- Cat, kérlek! - megfogja a kezeim, és én automatikusan felemelem a fejem, hogy heves tiltakozásba kezdjek, de ő kihasználja az alkalmat és a tekintetét az enyémbe fúrja. Mintha megbilincselne. Nem tudok szabadulni, és ha nem lenne bennem ennyi fájdalom, nem is akarnék. De ott vannak a múltban történtek, és bár már nem Kyle áll előttem, hanem Elliott, mégis képtelen vagyok nem törődni régi dolgokkal, mert tudom, nemsokára visszatér az, aki olyan nagyon megbántott.

Egy könnycsepp hullik le a szememből, amiért utálom magam. Ismételten gyenge vagyok, ez pedig rosszabb, mint maga az ok. Ettől függetlenül nem fordítom el a fejem Elliottról. Kiélvezem a pillanatot, amikor is még érvényben van a tiszta lap. Legyen legalább egy szép emlékünk. Azonban ezt megszakítja az a vékony hang, amit az emlékeim visszatérése óta gyűlölök.

- Srácok, erre!