Pofon a múltból

Második fejezet

- Igen terhes voltam - válaszoltam nagy nehezen - de azt nem tudom pontosan mennyi idős. Minimum két hónapos az fix - folytattam.
- Akkor igazi európai szerelembaba lett volna? - kérdezte Liam.

Hmmm.... Ez eddig így nem is fogalmazódott meg bennem... Az új felismerés hatására potyogni kezdtek a könnyeim.
- Gratulálok Li, ezt jól összehoztad!!! Muszáj volt? Épp eléggé fájhatott ez eddig is Lilnek! - szólte le a haverját Lou.

- Uhhh, sajnálom Annie, tudod, hogy nem akartalak megríkatni!

- Vagy ezerszer mondtam már, hogy ne hívj így Kalapos!! Tudod, hogy nem szeretem - szipogtam, de azért halványan elmosolyodtam. Liam erre majd kibújt a bőréből.

- Akkor nem haragszol? Az ott egy mosoly volt, biztosan láttam...

- Jajj, nyugodj már le, inkább hagyd levegőhöz és szóhoz jutni! - Ezúttal Niall segített. - Lil, nem bánod, ha megkérünk, nagy vonalakban meséld el, mi történt?
- Nagy vonalakban menni fog, de ha rám jön a pánikroham, azonnal hívnotok kell majd Anyámat, aki nem fog örülni nektek, az tuti-muti-fix. - Erre azért elmosolyodott az összes.

- Azt már tudjátok, milyen volt Európában. Miután visszajöttünk Trav ragaszkodott hozzá, hogy várjunk még a babaprojekttel, ezért elmentem a nőgyógyászhoz, de nem kaptam új injekciót, mert influenzás voltam. Adott időpontot két héttel későbbre, de a minden vizsgálat előtti teszt pozitív lett. Nem kicsit lepődtem meg, de hát ha a sors úgy akarta, ám legyen. Minden álmom volt már régóta egy gyerek, így akkor hihetetlenül és mérhetetlenül boldogság töltött el. Utána elmondtam Travisnek, aki kiborult. Úgy érezte, kijátszottam, ezért üvöltött velem, majd kiviharzott a lakásból azzal, hogy többet nem látom. Kiborultam, és elindultam anyámhoz Southamptonba, és útközben ért a baleset. Elismerem, hogy nem volt maximális a figyelmem, de a kocsi, ami hátulról belém rohant, belepréselt a teherautóba. Emlékszem, hogy fájt, és imádkoztam, hogy csak a babámnak ne legyen baja, aztán minden elsötétült. A következő, hogy sikítva ébredek a kórházban, és közlik velem, hogy elvesztettem a picikémet - fejeztem be.

A fiúk ledöbbenve hallgatták a mondandómat, majd utána percekig szótlanul ültek és bámultak maguk elé. Végül Harry szólalt meg elsőként:

- Jézus, ha ez a kevésbé részletes, nem akarom tudni a részletest. Annyira sajnálom Lillian, tudom, hogy nagyon szerettél volna egy gyermeket. És tényleg nem tudod, mennyi idős voltál pontosan?

-Már mondtam, hogy nem, de nem is kérdeztem. - válaszoltam halkan. - De miért érdekel ez ennyire?

Jesszus, asszem rájöttem. Abból, ahogy nézett bevillant valami, amiről eddig nem is tudtam. Ez nem lehet igaz....

- Öhm, izé... csak érdekelt volna, ennyi az egész... - vágta ki magát.

- Szeretnék veled beszélni, nem bánjátok, ha pár percre félrevonulunk? Addig összedobhatnátok pár szendvicset, tudom, hogy folyton zabásak vagytok. - mondtam nevetve, és a szobám felé indulva húztam magammal Harryt.

- Ne nézz hülyének, de szeretném, ha őszintén válaszolnál a kérdésemre - kezdtem, miután becsuktam magam mögött az ajtót. - Mi... izé..huhh, hogy is mondjam...

- Csak nyögd végre ki, amit akarsz! - vesztette el türelmét a bénázásom láttán.

- Lefeküdtünk mi valaha is?

- Ezt most miért hoztad fel? Megbeszéltük, hogy nem beszélünk róla, főleg nem a fiúk közelében, hisz tudod milyenek! - pisszegett le. És nem is tévedett nagyot, mert kopogás nélkül vágódott ki az ajtóm.