Barátság 50 árnyalata

14. fejezet

~Sajnálom kedves olvasóim, hogy ennyire megvárattalak titeket az új részekkel, de technikai gondok miatt (elromlott a telefonom) nem tudtam folytatni a történetet, remélem nem haragudtok! Ígérem bepótlok mindent, és még többet fogok írni! Jó olvasást, és még egyszer ne haragudjatok! :)~

-Caraaa, hagyjál még egy kicsit...még 5 percet kérleeek! - próbáltam győzködni barátnőmet azzal, hogy adjon még egy kis időt egy gyors szundításra, de makacsságban verhetetlen.
-Már a legelső napodon késni akarsz?! Mit fognak gondolni rólad a tanárok? Azonnal ki az ágyból Csipkerózsika!
-Jólvan, kelek már...- azzal kikullogtam lógó orral a meleg ágyból és a fürdőszobában emberivé kreáltam magam: egyszerű smink, egy kis alapozó, szemceruza és spirál, és kész is. Visszaverettem a gardróbomhoz, kiválasztottam egy királykék szövetnadrágot, fehér blúzt és egy kobaltkék blézert, amit megkoronáztam egy fekete lapossarkúval. Cara kitágult pupillákkal meredt rám:
-Te hova mész, valami állásinterjúra? Ez egy iskola, nem divatbemutató!!
-Hisz azt mondtad, hogy jó benyomást kell tenni, hát persze, hogy nem fogok hiányos öltözékben megjelenni első nap..
-Elég a fecsegésből, 10 percünk maradt csöngetésig, gyorsan húzzunk!
Nagy léptekkel mentem Cara mellett, akinek a bakancsán lévő láncok és egyég díszítő elemek vadul csörögtek minden egyes léptekor. A macskaköves úton hirtelen balra tért, kikerülgetve a diákokat, akik épp egy utolsót szippantottak a cigarettájukból, s nyomták össze a csikket, mielőtt beléptek az iskola ajtaján. Éreztem mindenkinek a tekintetét a hátamon, de nem foglalkoztam vele, mert Caroline jelenléte megnyugtatott, bár egy kis részemet igenis zavarta, hogy egy szempillantás alatt én lettem a suttogások témája. Szerencsére Cara mindenkinek visszaszólt, hogy ne beszéljenek rólam, de ettől még jobban marcangolt a lelkem...megálltunk az I.B előtt, de én csak értelmetlenül álltam előtte.
-Nekem ez az osztályom, te melyikbe jársz?
-Őszintén nekem fogalmam sincs...
-Voltál már a titkárságon?
-Hát az igazgatónőnél igen...
-Akkor szaladj oda és kérdezd meg! Itt van nem messze, csak fordulj jobbra, mert vele szemben van az igazgatói iroda.
-De...- nem fejezhettem be, mert a szobatársnőm az orrom előtt becsapta az ajtót, és otthagyott a folyosón. Vettem egy mély levegőt, és arra mentem, amerre ő mondta, és tényleg könnyen megtaláltam. Bekopogtam, de nem válaszolt senki, ezért benyitottam.
-Jó reggelt kívánok, én vagyok az új diák, Ev...
-Szia angyalom! Persze, tudom én, hogy te vagy az új diákunk! Mondd csak kedves miben segíthetek? - kissé meglepett ez a hirtelen kedvessége, de legalább nem éreztem magam itt is kellemetlenül.
-Szóval...tessék megmondani, hogy melyik osztályba tartozom, mert én nem tudom...
-Ohh természetesen, egy pillanat - azzal éles műkörmeivel villámsebesen bepötyögött pár szót, és már mondta is:
-Te az I.A-ban vagy, ami itt a földszinten található az I.B előtt. Remélem tudtam segíteni aranyom! - felelte kissé rémisztően hatalmas mosollyal.
-Köszönöm, persze, sokat segített...örök hála! Viszlát! - és kiviharzottam onnan, mert már vagy 2 perce becsöngettek. Hál' Istennek azonnal megtaláltam, és berontottam a kis terembe, ahol alig voltak 20-n.
-Öhm...elnézést a késésért, én csak ma jöttem először ide...- kezdtem bele a magyarázkodásba, de a toronymagas, vékony, hosszú orrú tanárurat nem hatotta meg, felhúzta az orrát és írta tovább a példát, amit épp elkezdett. Szememmel hely után kutattam, de a páros padokban csak egy furcsa kinézetű lánynál volt hely, meg egy rosszallóan néző ki srácnál volt hely, aki a padján doboltatta az ujjait, valami nem szokványos dallamot játszva rajta. Pici gondolkodás után leültem mellé szó nélkül, de a fiú nem zavartatta magát, megszakítás nélkül jártak az ujjai továbbra is.
-Szia, Evelinne Moore vagyok, de szeretem, ha Eve-nek szólítanak...téged hogy hívnak? - kezdtem bele a beszélgetésbe, mert a matek egyáltalán nem kötött le, meg amúgy is ezt a fajta feladatot már tanultam még otthon. Otthon. Belegondolni is furcsa, hogy ha már otthont mondok, akkor az már Mitichit jelenti, és nem a régi várost. Fel sem tűnt, hogy egy ideje a rejtélyes fiú abbahagyta a játékát és bámul rám.
-Szia, Gabriel Hood vagyok, de hívj csak Démonnak. - mondta kissé mély hangon.
Démon? Hisz Gabriel egy angyal volt, nem? Elég különös párosítás...
-Örülök, hogy megismerhetlek Démon. - ejtettem ki kihangsúlyozva a Démont.
-Azért nem kell így kiejteni, ha zavar hívhatsz Gabe-nek is, de rühellem a teljes nevem, szóval kímélj meg tőle.
-Oké. - ezzel tulajdonképpen be is fejeztük a társalgást, mert visszatért a saját világába, én meg csak figyeltem a termet és a többieket, míg a tanár még mindig mondta a magájét.
-Ki ez a tanár? - böktem meg Gabe-t.
-Ő Mitch Green, az óriás. Megszállot a számok iránt, nem rossz tanár, de a számokon kívül senki és semmi nem érdekli, ezért nem kérdezett rólad semmit. - magyarázta meg az óra elei viselkedését.
-Tudom úgyse jegyzem meg, de elmondanád, hogy a jelenlévőknek mi a nevük?
-Hát...elöl ül a két stréber, az egyik barna szemüveges Paulina, a másik fekete hajú szemüveges pedig Rachel. Mögöttük két idióta gyerek, ők a "menő" floorballosok, ami a mi sulink alap játéka, jobban szeretik, mint a focit. Szóval az egyik Martin, és a magasabbik pedig Raul. Vannak még a laborpatkányok, Oliver és Fletcher, akik a kémia szerelmesei. Rajtuk kívül még van egy lány, Camilla, aki nagyon jó a kémiában, de a biológiában egyaránt, szóval ő az osztály "esze". A normálisabbak közé tartozik Victoria, Daniel, Hailey, James és Tom, szóval velük nyugodtan barátkozhatsz, de azt a két platinaszőket kerüld, ők a drámakirálynők: Wendy és Mendy. Igen, ikrek, mindkettő "apuci kicsi lánya", szóval jobb nem beléjük kötni, mert amennyire szőkék, bosszúra van eszük, és ezt tapasztalatból mondom. Végül vagyok és előttünk ül Laila, aki eléggé magának való. Körülbelül ennyi.
Mire befejezte a felére sem emlékeztem, de akkor meghallottam a tanárúr hangját:
-Gyerekek holnap dolgozat! Viszlát. - erre kisétált az óra közepén, mint aki jól végezte dolgát. Kissé furcsáltam, de amint kiment, mindenki egy emberként fordult felém, minden szempár rámragadva.
-Szia! Üdv az osztályban! - kezdte a legbátrabb lány, aki egy kedves mosolyt is küldött felém.
-Sziasztok, Evelinne Moore vagyok, de szeretem, ha Eve-nek becéznek...jó megismerni titeket!
Mindenki mosolygott és elkezdett beszélgetni velem, kivéve a hercegnők, ők csak méregettek méretes műpilláikkal, de fittyet hánytam rájuk, és folytattam a beszédet a többiekkel, akikkel nem is gondoltam volna, hogy ilyen kedvesen fogadnak engem. Mindannyian bemutatkoztak, meséltek magukról, úgy csevegtek, mintha mindig is itt lettem volna, csak épp valamilyen nyaralásról jöttem volna vissza, akit már nagyon várnak...
Azt hiszem jó helyem lesz itt...kezdem megkedvelni ezt a társaságot! - gondoltam magamban, meg sem hallva, hogy a teljes szünetet végigbeszéltük, és már be is csöngettek a következő órára, de ezzel kellően felvidítva sokkal jobban álltam hozzá a mai naphoz, és alig vártam, hogy este mindent elmesélhessek Carának.