Ellenállók [Befejezett]

3. ISABELLE

Kezeket látok mindenhol, de nem csak látom, néha érzem is. Majd a rettenetes fájdalmat. A karomon, a hátamon, a lábamon, minden egyes testrészemen. Kék villanások jelennek meg előttem, de tudom, hogy ez az egész borzalmas dolgot lepleztek.

Próbálom kinyitni a szemem, de vasólomként nehezül vissza.

Valami puhán fekszem, és szintén puha van rajtam. Kényelmetlen érzés tölt el. És megérzem. A csuklómból egy átlátszó, kissé vastag hosszú cső lóg ki. Le szeretném tépni, de kénytelen vagyok rá. Nagyon gyenge vagyok. De hol vagyok? Fölöttem valami csipog. Szétreped a fejem, kapcsolják ki! De nem bírok hangot kiadni magamból és visszazuhanok az öntudatlanságba.

Rémülten nyitom ki a szemem, szaporábban vettem a levegőt. Egy emberi alak rajzolódik ki, nem messze tőlem, ahogy matat valamit. Valahol láttam már ezt. Azonnal ki kell jutnom innen, de minél előbb. Rossz előérzetem van. A fejem fölött a csipogó valami egyre gyorsabb lesz. Az alak megpördül, és oda rohan hozzám.

- Hé, hé nyugodj meg! – türelmetlenül ficánkolok. Keze tehetetlenül lebeg minden felé, nem tudja, mit csináljon.

- Hagyj békén! – rekedt hangon megszólalok. A fiú csodálkozva rám néz.

- Nyugodj meg én, nem bántalak. – miért, ki bántana? Megragadja a vállam, de én erre felnyögök a fájdalomtól. Bocsánatot kér, de a testembe végig lüktet a tompa, kényelmetlen fájdalom.

- Hol vagyok? Mi történt? Ki vagy te? – a kérdések hada ellepte az agyam mindegy egyes négyzetméterét.

- Egy faluban vagy. Én Josh vagyok. – a legfontosabb kérdésemre nem válaszolt.

- Mi történt? – elmosolyodott.

- Mi azt hittük, te fogsz nekünk választ adni erre a kérdésre.

- Hittük? Vagytok még?

- Nem csak én vagyok ebben a faluban, többen is vannak. – hagyta, hogy egy kicsit megemésszem a szavakat. Josh elhúzott egy széket és leült az ágyam mellé.

- Mi a neved? – szegi nekem a kérdést.

Betűk szállingóztak a fejembe, keresve a megfelelő helyüket, mire kialakult egy név, egy név, ami számomra nem mond semmit. - Isabelle.

A fiú mosollyal válaszolt.

- Honnan jöttél?

- Nem tudom... én... én nem emlékszem. – térdem remegése megindult, torkom elszorult, olyan tehetetlenek érzem magam. Csípős könnyek gyűltek a szemembe, amik nem akartak kibuggyanni.– Miért nem emlékszem semmire?

- Semmi baj, nyugodj meg. Minden rendben van, majd keresünk valamilyen megoldást. – hogy a fenébe nyugodhatnék meg? Nem emlékszem semmire. A fejembe minden ki van törölve, olyan kopár, mint egy sivatag. Csak egy csomó homok van benne, ami nem mond semmit az égvilágon.

- Nem vagyok nyugodt! Hogy lehet ilyet mondani? Mi lenne, ha neked mondana, valaki ilyet miközben gőze sincs, hogy mi történt vele. – kis híján már kiabáltam. Látszott a fiún, hogy nem tud mit mondani.

- Pedig el kell hinned, hogy meg fogjuk oldani ezt a gondot.

- Jó... - vettem egy nagy levegőt, hogy a gondolataim tiszta utakon jussanak el a számba. – Hogy kerültem ide?

- Az apámmal és az öcsémmel vadászni voltunk, amikor az egyik tónál megláttunk téged amint a felszínen lebegsz. Azt hittük, hogy meghaltál. De azért gyorsan a faluba hoztunk hátha tudunk valamit csinálni. – vártam, hogy folytassa. – Véleményünk szerint azért vagy tele sebekkel, mert kínoztak téged. – el sem hittem, amit hallottam. Hogy engem kínoztak? Arra azért emlékeznék.

- Mi féle sebek? – Josh lehunyta a szemét.

– A hátad, karod, lábad tele vannak sebekkel, hegekkel. Néhány bordád is eltört, de nem vészes gyorsan meggyógyul. – kinyitotta a szemét, és fájdalmasan nézett rám.

- Kik vannak még itt?

- Mármint a faluban? Nők, gyerekek, férfiak. – ekkor egy nő lépett be. Vöröses szőke haja nem volt természetes, szív alakú arca rám mosolygott.

- Hát felébredtél. Nem hittük, hogy valamikor egyáltalán fel fogsz. – pár lapot tartott a kezében, amit lapozgatott. – Szia Josh! Pesztrálod az új lányt?

- Mondjuk. – felém fordult és rám mosolygott.

- Hogy van a bordád? - amint kimondta a borda szót egy kicsit a bal oldalamba nyilallt.

- Jól vagyok. – hazudtam, de annyira fel akarok kelni.

- Az állapotod jó. Nincs fejsérülésed... - még motyogott magában egyet, s mást, közben nézegette a lapokat. – Jól van, körül nézhetsz a faluban, de amint valami émelyítő tör rád, azonnal vissza kell jönnöd.

- Rendben. – kivette a csuklómból a csövet, rátett egy pamacsot és leragasztotta.

- Bea! – hátrakiáltott. A második percben egy szőke hajú lány jött be, frizurája olyan rövid volt, mint egy fiúnak. – Adj a lánynak egy megfelelő csere ruhát. – a lány bólintott, oda jött hozzám kézen fogott. Féltem, hogy hova visz, de engedtem neki. Csak nem lehet rossz dolog, ha egy ruhát akar adni.

- Nagy szerencséd van, hogy a fiúk megtaláltak. – mondta a vékony hang. Bea egy kék hosszú ujjú pulcsit adott és egy nadrágot. Levettem a vizes ruhákat, tiszta fehérneműt is adott, felvettem őket, majd egy fehér színű, másik szobába vonszolt, ahol megszárította a hajam. Azt befonta, de néhány barna tincset elől hagyott. Adott egy sportcipőt és kikísért a szobából.

Josh felajánlotta, hogy körbe vezet a faluban. Amint kimentünk minden olyan mesebeli volt. Édes kis kunyhók, dolgozó emberek, akik sorozatosan megbámultak, mintha egy földön kívüli lény lennék.

- Ott van a polgármesteri hivatal. Nem olyan nagy, de az. – mutatott egy fehér kis épületre. Mikor véget értek a lépcsőfokok két nagy oszlop támasztotta meg a tető egy részét. – Szarháziak, de muszáj engedelmeskednünk nekik, mert... szerintem sejted. – hunyorogva néztem rá.

- Nem... nem sejtem. – elmosolyodott.

- Ja, tényleg. – habozott - Megbüntetnek, vagy száműzetnek minket. - kis szünetet tartott. - Tudod, fogalmam sincs mit csináltak veled és miért csinálták veled amit, de ez egy olyan élet ahol nincs helye az engedetlenségnek, mert olyan emberek irányítanak minket, akik nem tudják, hogy milyen életünk van. Bármikor történhet velünk valami, de velük nem. Nekik van pénzük, ételük, meleg lakásuk egész évben, de mi nyáron meg sülünk, télen meg megfagyunk.

- Én akkor tettem valamit?

- Nem tudjuk. Lehet, hogy tettél valami törvénybe ütközőt, de sose gondoltam volna, hogy az OIB ilyen súlyos büntetést tenne.

- Mi az a „OIB"?

- Országos Igazság Bírálat. Nem tudom, mit akarnak ezzel, mert nem igazságosak. Ez azért röhej. – kuncogott magában Josh.

Ahogy Josh mesélte nekem ezeket a dolgokat, még megmagyarázatlanabb kérdések maradtak meg bennem.

Körbe vezetett az egész faluban, minden ember jóízűen üdvözölt. Elnyertem a tetszésüket. A nők sorra jöttek hozzám és kérdéseket tettek fel, amikre nem tudtam válaszolni. A férfiak kezet ráztak velem. Volt egy idősebb férfi, aki azt mondta, hogy nagyon hasonlítok az egykori kislányára. Amikor megkérdeztem mi történt vele azt mondta meghalt. Szép volt Isabelle, ügyes vagy! De azt mondta, hogy ne zavartassam magam, örül, hogy látott.

Nem sokáig maradhattam kint a faluban, mert szédülni kezdtem és Josh beterelt abba az épületbe ahol az ágynak voltam „szíjazva". Még jó, hogy visszajöttünk nem is érzetem mennyire fáradt vagyok, csak azt, hogy az egyiket pillanatban még látom a kék szobát a másodikban meg már csak a feketeséget.