Ellenállók [Befejezett]

7. ISABELLE

Szinte már sírtam. Hogy lehettem ilyen hülye? Ezért tényleg utálni fog örökre. Sose fogom kiheverni és ő sem.

Minden reggel ez az egy dolog jutott az eszembe. Akkor is, amikor Bea értem jött, akkor is, amikor elvitt a lakására. Meglepő nem hittem volna, hogy még saját lakása is van, egy ilyen kis faluban meg pláne.

Bea ellenkezést nem tűrő hangon kapott el és öltöztette csinos ruhába, eszméletlen sminkkel és hajkoronával a fejemen. Mindenki csak annyit mondott, hogy minden évben kétszer van efféle falusi vacsora vagy mi, ahol minden egyes polgár összegyülekezik a városháza legnagyobb termébe. Nem hinném, hogy mindenki beférne, hisz maga a ház sem olyan nagy.

Mindenki a saját családja köreibe kell beülnie. Bea, a szüleik is szívesen látnak, sőt még a legifjabb fiú is, David. De Josh-ról nincs információm. Mióta csókolóztunk és faképnél hagytam egyszer sem találkoztunk, beszéltünk. Úgy se engedné a szülei, hogy kihagyja a vacsit. De nem akartam vele szembe nézni. Mikor elfutottam folyamatosa remegés és félelem volt bennem. Ahogy hozzáért a bőrömhöz, elektromosság futott végig bennem, de nem biztos, hogy a jó értelemben.

- Mit szólsz? – kérdezte Bea.

- Nem tudom, mert még mindig nem látok semmit. – kezdem. - Engedéllyel nyithatom ki a szemem. Azt mondtad, hogyha kimerem nyitni, akkor, kitéped a hajad.

- Persze, tényleg... bocsi, akkor kinyithatod. – Az a lány, aki a tükörben állt velem szembe nem Isabelle volt. Mondjuk, azt sem is tudom, hogy ki vagyok igazából. – gondoltam.

Fehér combig érő, pánt nélküli ruha feszült a lány testéhez, egy arany övvel körbe vetve a derekát. Magas fehér cipő magasította fel alacsony termetét. Kék szemeit halvány színnel emelte ki, piros rúzsa pedig telt ajkát. Vörös haja szoros kontyba emelkedett a feje tetején, kiemelve karcsú nyakát és éles kulcscsontja vonalát.

Elállt a lélegzetem.

- Na? Mondj már valamit. – még mindig mélyen hallgattam. – Csodatévő vagyok? Óh, egy csöppet. Na de hercegnő, menjünk. – Ezzel felkapott egy hosszú kabátot magára egyet aztán nekem is oda dobott egy bőrszínűt. Ugyan olyat vett fel Bea is, de az ővé fekete. Alatta lila koktélruhát visel, csillogó ékszerekkel egy merész vörös rúzzsal, a cipője... hát... olyan magas, mint egy kétméteres ember. Nem is lehet érteni, hogy a fenébe tud benne járni.

Mint látni lehet nem áll neki nehezére járnia benne. Sőt olyan könnyen lépked, mintha sima lapos cipőben járna a kidülledő macskaköveken és a kavicsos homokon.

- Tulajdonképpen hol lesz ez a vacsora? – szólalok meg, mikor már elég közelről lehet látni az épületet.

- Az épület alatt van egy bál egyben étterem. Először szuper titkos volt. Senki sem mehetett le, nem is szabadott volna tudnia senkinek. Ott tárgyaltak meg ilyenek. Valami klub szerűség lehetett. Csak komolyabb.

- De miért bomlott össze? – egy kis időbe telet mire rájöttem, hogy ezt hangosan is kimondtam.

- Senki sem tudja. De ez már több éve történt. Homályba veszett.

- Érdekes. – jegyzem meg.

- Annyira már nem. Igazából ez még a múlt évtizedben történt. Azóta minden megváltozott.

- Mint például?

- Látod, arról fogalmam sincs. Amikor megszülettem már minden úgy volt, ahogy most is. – Rám mosolygott. Már az épület lépcsőén mentünk fel, amikor ajtót nyitottak. Josh állt az ajtó túloldalán.