Hűvös karácsony éjjel

Most és mindörökké

Hali, a nevem Elizabeth. Egy teljesen átlagos tizenhét éves gimnazista lány vagyok. Ma pedig az a nap van, amit mindenki egész évben már nagyon várt, és nem, ez nem az én születésnapom.

Ma December 24-e van, karácsony. Bent a kandalló melege mellett minden család boldogan átadja egymásnak az ajándékokat, közben pedig finom szaloncukrokat eszegetnek. Ja, kivéve engem, aki ezen a vérfagyasztóan hideg napon kint álldogál a karácsonyi vásár kellős közepén egy szál polóban.

És hogy miért? Mert szerelmes vagyok. Na jó, azért ez így egy kicsit nyers, hadd magyarázzam el jobban.

Az az igazság, hogy még soha nem volt barátom. Mármint pasim, és ez nem azért van,

mert nem voltam kelendő az aukción. Sokkal inkább a borzalmas kettős személyiségem miatt.

Eleinte mindenki kedvesnek, néha még túl naívnak is tart, aztán megismernek jobban és soha többé nem állnak velem szóba. Mondjuk úgy, hogy a másik énem eléggé, khm, goromba. Bőven elég annyi, hogy nekem jönnek, vagy bármi apróság és bumm, mér robban is a bomba.

Hát igen, nem egyszer vívtam már párbajt egy eladóval kevésbé szép szavak terén. Nem mondanám, hogy egy lányos lány vagyok, ezért szinte mindenki elkerül. Nincs kedvük velem bajlódni.

És itt térnék vissza az előző jelenetre, ugyanis akadt valaki, aki nem lökött úgy el magától, mint a többiek. Hát igen, ő Niel, az egyetlen barátom, aki történetesen fiú.

Eleinte nem volt semmi, tök jól elvoltam vele. Jókat derült a kirohanásaimon és sok helyre jártunk együtt. Aztán egy idő után rájöttem, hogy beleestem. Viszont ez nem egy mesébe illő helyzet, ahol nagy nehezen a lányé lesz a fiú, ugyanis van barátnője. És itt meg is bukott a " Hódítsuk meg Nielt!!" tervem.

Egyszóval a hóesésben álltam December 24-én, kint a vásár kellős közepén a szerelmemre várva. De kis romantikus. Amúgy meg csak azért kellett ide kijönnöm, mert elvileg valami nagyon fontosat akar velem közölni.

Mindenesetre jöhetne már, mindjárt lefagynak a lábaim. Persze csak gondolnom kellett, mert abban a pillanatban megjelent. Vastag kabátban és sapkában. Persze neki volt ideje felvenni ezeket.

Integetve rohant elém, a többi ember pedig megfordult, hogy jól látták-e. Hát igen, Niel egész helyes volt, jó bevallom, rohadt helyes volt. Napbarnított bőr, smaragdzöld szemek és sötétbarna, szinte már fekete haj. Igen ettől mindenki orrvérzést kapna.

Mikor odaért hozzám köszönt nekem, majd észrevette, hogy nincs rajtam kabát. Igen, itt jön a tök cuki rész, amikor a srác leveszi a kabátját és odaadja a vacogó csajnak. Na igen, ez itt egy kicsit máshogy nézett ki.

-Miért nincs rajtad kabát?-kérdezte tágra nyílt szemekkel- Valahogy éreztem hogy ez lesz, úgyhogy készültem-mondta, majd elkezdte kigombolni a kabátját. Levette, én pedig megdöbbenve láttam, hogy két kabát volt rajta. Vagy ennyire fázott, vagy csak gondolkozott egy kicsit és nem volt kedve vacogni, amíg én az ő kabátjában álldogálok.

Mindenesetre felvettem a felém nyújtott ruhadarabot, majd elindultunk befelé. Igen, nem volt hajlandó elmondani, hogy miért is kellett idejönnöm, helyette elkezdett húzni a karácsonyfa felé.

Na szuper, szerintem még egy ideig nem érek haza. Beletörődtem, hogy egy ideig titkolni fogja mondandóját, ígyhát követtem mindenhova. Vett nekem forrócsokit, természetesen sikerült kiakadnom az ott álló lány ügyetlenségén, ugyanis vagy százszor kellett elismételni a rendelést, mert nem tudta megjegyezni. Végül sétáltunk egy kört, így végül kijukadtunk a fa alatt. Hatalmas volt, alatta állva nem is láttam a tetejét.

Szembefordított magával, majd a szemembe nézett. Hirtelen elkapta a tekintetét és megvakarta a tarkóját.

-Bocsi, hogy eddig húztam az időt-mondat, mire kezdett kicsit rossz érzésem lenni.-az a helyzet, hogy a szüleim munkát kaptak külföldön...és ki fogunk költözni.

Hirtelen sírhatnékom támadt, viszont könnyek nem jöttek a szemembe. Hát igen, már régen tudtam, hogy köztünk nem lehet semmi, de azért még reménykedtem. De most belátom, hülye voltam, semmi esélyem nem volt.

-Persze, megértem. Neked így lesz jó.-egy mosolyt erőltettem az arcomra, mire hirtelen egy kezet éreztem a sajátomén.

-Rossz rádnézni-olyan meleg volt a keze, egyszerüen nem tudtam más felé fordítani a figyelmem, de erre mégiscsak tágra nyíltak a szemeim.-Azt hitted nem veszem észre?

A vér is megfagyott bennem, ahogy ezt kimondta. Rájött? Olyan kínosan éreztem magma, de egyben örültem is. Én soha nem mondtam volna el neki, ezzel megkönnyítette a dolgom, de...jézusom, ez olyan kínos.

Éreztem, ahogy az arcom olyan vörös lesz, mint egy paradicsom, de nem volt sok időm ezen gondolkozni, ugyanis Niel másik kezével megemelte az állam majd vészesen közeledett felém. Mozdulni sem bírtam. Fogalmam se volt, hogy mit reagáljak, konkrétan lefagytak a fogaskerekek a fejemben.

Aztán mikor ajkai az enyéimhez értek, hirtelen mindenem elkezdett bizseregni. Hihetetlen érzés volt. Nem volt erőszakos, inkább sokkal inkább udvarisa. Bár fogalmam sincs, hogy hogyan kellene jellemezni egy csókot, de ha valamit kellene róla mondanom, talán elképesztő lenne, vagy mámorító. Nem is tudom mit mondjak rá.

Mindenesetre mikor eltávolodott, hihetetlenül csalódottnak éreztem magma. Nem lehetne mégegyszer? Biztos rá tudom venni valahogy. De hé, neki barátnője van.

-Mi van-kezdtem dadogva-a barátnőddel?

Elmosolyodott, de olyan aranyosan, hogy azt hittem összeesek.

-Már régebben szakítottam vele.-mondta, mire hirtelen olyan boldogság öntött el, hogy azt hittem vagy ötször le tudnám futni a maratont.

Aztán persze ez is hamar elszállt, hiszen elköltözik. Méghozzá holnap, spanyolországba. Megértem, hogy ennek így kell lennie, viszont miért pont most? Most, mikor minden olyan jól alakult...

Elkísértem egy darabig, majd végül elköszöntünk. Soha nem felejtem el mit mondott akkor: "Várj rám, visszajövök érted!"

Ezzel a mondattal pedig kilépett az életemből. Hát persze, hiszen azóta már jó pár év eltelt, és nem adott ez idő alatt magáról semmilyen életjelet. Nem írt, nem hívott, eközben pedig a szívem majd meghasadt.

Jelenleg is December 24-e van, kereken négy éve, hogy elment. Kint sétálok a vásár kellős közepné és szidom a sorsomat. Hát igen, azóta se tettem túl magma rajta, azóta sincsenek barátam. De mégis, annyira bánt, hogy cserben hagyott.

Nem tudtam tovább tartan magam, akaratlanul is eleredtek a könnyeim. Nem láttam semmit, ráadásul le is hajtottam a fejem, úgy próbáltam dörzsöléssel elapasztani az áradatot. Persze, hogy nem vettem észre valakit, akinek sikeresen nekimentem. Bocsánatot kértem, majd mentem volna tovább, de az a valaki elkapta a karom és visszahúzott. Az államnál fogva felemelte a fejem, s mikor megláttam az arcát, egy pillanatra elakadt a lélegzetem.

Nem kellett megmondania a nevét, ennyi év után is tudtam, hogy ő az. Elmosolyodott, majd közelebb hajolt és újra feléledt bennem a rég látott bizsergés. Ez egy teljesen más csók volt. Tisztán emlékeztem az elsőre, és ez annál sokkal, hogy is mondjam, felnőttesebb volt. Bizsergetőbb, édesebb.

Megszakította csókunk, szorosan megölelt, majd fejét a hajamba fúrta, úgy súgta fülembe
mézédes szavait: "Megtaláltalak, Elizabeth..."

--------------------------------------------------
Éééééés ennyi lett volna, emberek. Köszönöm, hogy olvastok!