Sziasztok :)
A következő rövid kis történettel szeretnék boldog karácsonyt és boldog szülinapot kívánni a történetben szereplő úriembernek,Lars Ulrichnak,a Metallica dobosának.
Jó olvasást és hamarosan jövök a You could be mine következő részével!
Ölel:Abby
Ezévben végre voltam olyan szerencsés vagy épp szerencsétlen-minden nézőpont kérdése-,hogy végre otthon tudtam ünnepelni a karácsonyt,Dániában San Francisco helyett.Ekkor már jó ideje elkerültem az országot,félreértés ne essék,semmi bajom nem volt vele,csak egyszerűen túl elfoglalt voltam ahhoz,hogy meglátogassam a hazámat és a rokonaimat.Egész addig mélyen elmerültem a rózsaszín ködben,mely az életemet jelentette,minden maga a tökély volt.Valóra váltottam az álmomat,világhírű banda dobosa lettem,az egész világ elismert minket,mindemellett volt egy csodás menyasszonyom.Az egész úgy hangzott,mint egy béna amerikai film forgatókönyve,de aztán jött a bonyodalom és minden elromlott.A baj csőstül jön tartja a mondás,alátámasztom,igaz.2003 nyarán a párom közölte,elege van,nem bír tovább egy ilyen karrierista pasas mellett élni.Elment.Hiába ígérgettem,hogy megváltozom,nem hitte el,már nem.Az én hibám volt,mindig a zenekart helyeztem előtérbe aztán ráeszméltem,hogy mind hiába.A banda szinte széthullott.A basszeros kilépett,az énekes-ritmusgitárosunk elvonóra ment,míg a szólós időt kért,hogy az újszülött gyerekével.Egyedül maradtam.Minden amiben hittem elveszett és mit tehet ilyenkor ember?Fogalmam sem volt a válaszról,így magányosan visszatértem kis szülővárosomba,a kezdetekhez. Vad hóesésben gyalogoltam a szüleim háza felé,nem számított mióta nem jártam arra,az utat álmomból felébresztve is tudtam,bárhol lehettem a vilgon,a szívem mindig ezt tartotta otthonnak.Az emberek kedvesen rámköszöntek,ismertek,ám mégis sztárként tekintettek rám,noha én akkor egyáltalán nem így éreztem magam.Sóhajtva beléptem gyerekkorom színterére,ahol végre nyugalom uralkodott.Apám nagy öleléssel fogadott,míg anyám azt hiszem sírt is az örömtől,hogy végre viszontláthatott.Nem kérdezett semmit sem,tudta,hogy nincsenek rendben körülöttem a dolgok.Hosszan a karjai közé zárt és azt suttogta a fülembe,amit gyerekkoromban minden karácsony reggel.Elmosolyodtam.Az ember lehet bármennyi idős is,az anyukájára,így is-úgy is gyermeki szeretettel fog nézni.Ezután felszaladtam a szobámba persze,hogy a karácsonyi készülődés és a vendég invázió elől menekültem.Szükségem volt egy kis magányra.Beültem a kis helyiségbe mely majd 18 évig a mindennapjaim szerves része volt.A szemem szégyen nem szégyen könnybe lábadt.Minden úgy volt,ahogy annak idején hagytam.Kopottas Deep Purple,Motörhead és Led Zeppelin poszterek sorakoztak a falon.Talán 14 lehettem mikor megfogadtam,én is létrehozok egy legalább ilyen híres bandát.Istenem mennyire elszánt voltam,sikerült is,ám valamiért minden olyan keserű érzéssel töltött el.Megráztam a fejem az "idióta vagy" kijelentéssel,nem lehettem elégedetlen.Nosztalgikusan beültem az első dobszerkóm mögé,ami még Továbbra is a szoba közepén állt.16 voltam mikor kaptam.Ahogy ott ültem újra 1979-ben éreztem magam.Akkor nem gondoltam,hogy a hírnév milyen szarságokkal jár.Azt hittem elég felvenni pár lemezt,nyomni a túrnékat és éljenezni a metál istenét.Naiv kiskamasz voltam.Még nem tudtam,hogy a világot a pénz hajtja,az emberek pedig korántsem olyan jók,mint amilyennek hittem őket.S én sem.Csalódtam magamba.Úgy éreztem vesztettem.Küzdenem kellett volna a szerelmemért,a bandáért vagy mindkettőért.De nem,én hagytam meghalni,félve egy nagyobb kudarctól.Azt hiszem a 16 éves énem jól tökön rúgott volna ezért
. -Lars,gyere le mindenki itt van már!-ordította fel anyukám,mire elhúztam a számat.
Akkor bármennyire is vágytam egyedüllétre,nem számított.Elvárás volt,hogy jópofiznom kell még a számomra unszimpatikus és ritkán látott embereknek is.Nem is értettem a szüleimet,mire kellett ez a csomó ember?A karácsony szelleme nem azt mondja,hogy szerényen szűk családi körben kell ünnepelni?Ehelyett nálunk vagy 40 ilyen-olyan rokon és szomszéd gyűlt össze.Köztudott tény,hogy az ilyen összejöveteleknek sosincs jó vége,valaki így is úgy is patáliát rendez valami ősrégi sérelem miatt,ezért nem volt ínyemre az egész.Kedvesen üdvözöltem mindenkit,váltottam Velük pár szót,hallgattam pár "jajj úgy éreztem,hogy világhírű dobos leszel!"című nyalizós szöveget,de a fenéket volt ez így,a szüleimen kívül senki nem hitt bennem.Csak annyit szajkóztak "jól van kisfiam,majd elmúlik" vagy "légy reális" és persze ezúttal,mikor fordulta kocka ők mondták a legnagyobb szájjal,hogy mennyire tudták,hogy sikerülni fog nekem.Rosszul voltam ettől a képmutatástól,nyalizástól.Viszonylag gyorsan kisurrantam a hátsó ajtón.Inkább fagytam volna meg mintsem,hogy azt hallgassam.Szörnyű az ember már a saját családjában nem érezhette jól magát.Ez volt az igazi mélypont abban az évben.Ott ültem a jeges,fagyos padon a szeretet ünnepén egymagamban és semmit nem éreztem,ami igazán boldoggá tett volna.Jóllehet roppant vastag pénztárca lapult a zsebemben,bármit megvehettem volna,amit csak akartam.Ám mind tudjuk,41 évesen nem a tárgyi dolgokra vágyik az ember.Amit akartam,azt nem lehetett pénzen megvenni.A remény,hogy valaha is boldog leszek teljesen elhagyott.
-Mikor tinik voltunk minden karácsonykor már reggel hatkor felkeltettél és napestig nem hagytál nyugodni.Mindig volt valami,amit csinálni akartál.Vagy ajándékot kellett csomagolni vagy hógolyózni hívtál,de sosem ültél meg egy helyben és őszintén szólva az az Ulrich szimpatikusabb volt mint ez.Mi történt a pozitív örökmozgóval,aki mindig vigyorgott?-kérdezte szemrehányóan.
Egy jól ismert hang szólalt meg a hátam mögött,ha nem lépett volna idővel mellém,akkoris pontosan tudtam volna ki az.Connie.Gyerekként állandóan együtt lógtunk,mivel szomszédok voltunk és mert borzasztóan tetszett.Vékony volt,de mégis formás,arca kerekded volt,ám én mégis gyönyörűnek láttam.Hosszú ébenfekete haja volt városszerte mindenki csodálta,viszont meg mernék rá esküdni,hogy soha senki nem akart annyira beletúrni,mint én.Mint már említettem,ő volt az első szerelmem,míg nem hagytam el Dániát rá sem néztem egy nőre sem.Hű maradtam ahhoz,aki sose tudta mit érzek iránta,bugyuta dolog nemde?Ahogy az is,hogy a szívemet ugyanaz a melegség fogta el,mikor megláttam.Mintha semmi sem változott volna azóta. -
Hogy mi történt?Felnőttem.-vágtam rá megkeseredett öregember módjára.
-Én is és akkor mi van?Lars,anyud mindent elmesélt a történtekről...
-De nagyszerű,hogy szétkürtöli!-vágtam közbe méltatlankodva.
-Ugyanmár!Csupán nekem mondta el,remélve,hogy vissza tudom csalni a mosolyodat,amit mindannyian annyira szeretünk.Nézd,az,hogy valakit elhagyják bárkivel megesik,velem ez például az oltárnál esett meg.
Kérdőn néztem rá,ezzel egyidőleg a gyűlölet is megjelent a tekintetemben.Komolyan van az az idióta aki pont őt faképnél hagyja?
-Komolyan,nem viccelek.-folytatta.-Borzasztó nehéz időszak volt és én is rettenetesen magányosan éreztem magam,de nem adtam fel!A reményt soha nem lehet feladni,ez egy olyan dolog,aminek mindig a szívedben kell lennie,pont,mint a hitnek.Hinned kell,hogy előbb utóbb minden rendben jön és jóra fordul,Mindennek oka van,ezt jegyezd meg jól!-fogalmazott roppant bölcsen Connie.
Korábban én láttam el őt pozitív tanácsokkal,aztán fordítva történt.Érdekes dolog a sors s az élet rejtelmei.
-És még valami,attól,hogy idősebbek lettünk,még nem kell elfelejtenünk örülni,nem kell keserűnek lenni.A legapróbb dolgoknak is örülni kell,pont mint gyerekként.A bennünk lévő gyermeket sose szabad elhanyagolni és semmibe venni!
Nem igazán tudtam mit reagálni erre.Nemes egyszerűséggel belém fojtotta a szót.Több mint 20 éve volt annak,hogy utoljára beszéltünk és mégis ő segített visszatalálni arra az ösvényre,amin elindultam.Elmosolyodtam és ahogy újra ott állt előttem felfelé görbülő vörös ajkakkal,szemének csillogásával és hópelyhek ragyogásával a hajában azt hiszem újra beleszerettem.Szorosan magamhoz öleltem,testtel kifejeztem azt,amit szavakkal nem tudtam s Connie értette ezt pontosan. -Nincs mit!-suttogta,majd felnevetve megdobott egy hógolyóval. Pár pillanatig döbbenten álltam ott,nem is tudom mikor élveztem utoljára a havat,épp itt volt az ideje felidézni az emléket és megidézni a szívemben mélyre elrejtőzött kiskölyköt.Nehezen indult be,de végül sikerült és végre önfeledten nevettem.Semmi sem érdekelt,még az sem,hogy milyen idiótán nézhet ki,ahogy két 40körüli ember hócsatázik.Tettem rá magasról.Újra lelkesedés,élvezet és boldogság költözött belém.Ismét dagadó mellell éreztem,hogy egyre erősödöm,a remény is megtalálta régi otthonát bennem.Persze továbbra is minden olyan kacifántos volt,ám kezdtem visszakapni a hitem. -Sokkal jobb így látni!-vigyorgott Connie,miután kiegyeztünk egy döntetlenben hógolyó háború végén.-Boldog karácsonyt!-suttogta alig hallhatóan és egy apró puszit lehelt az ajkaimra,majd pimaszul elmosolyodva visszatért a házba. Felröhögtem és követtem őt.Ez a karácsony hozta meg életem legszebb és legjobb lehetőségét és ajándékát egyben,Connie Neilt.
