„Elment. Én pedig azt hittem, örökre elvesztettem őt..."
A szerelem múlandó dolog, mondják sokan. Hogy szerelem nem is létezik, csak kémia, az is legfeljebb három évig. Akik ilyesmit állítanak, azok nem voltak szerelmesek, még soha az életben. Nem tudják - nem tudhatják -, mi az a szerelem! Hiszen én is szerettem őt! Egészen kiskorom óta...
Tíz éves voltam, amikor először megláttam. Ő volt az új diák az iskolában. Én vezettem körbe. A szívem majd' kiugrott a helyéről. Azután pedig barátok lettünk. Legjobb barátok.
Nem telt el úgy nap, hogy ne beszéltünk volna. Nem telt el úgy nap, hogy ne ölelt volna meg.
Huszonkét éves korunkban bevallotta, évek óta szerelmes belém. Azt is mondta, másnap bevonul. Nem akart úgy elhagyni, hogy talán soha többé nem mondhatja el nekem, mennyire szeret...
Másnap reggel láttam őt utoljára. Nem hallottam róla két teljes évig szinte semmit. Hiszen mi nem tarthattuk a kapcsolatot, nem voltam családtag, neki pedig nem volt más lehetősége. Így csak a szüleitől tudhattam meg, mi van vele, merre jár éppen.
612 nappal utolsó találkozásunk után egy délután át akartam menni a szüleihez, hogy megtudakoljam, hogy van Ő. Ám mikor odaértem, egy üres ház fogadott, s egy boríték a verandán, édesanyja kézírásával nekem címezve. Feltéptem, és elkezdtem olvasni. A papíron a betűk nehezen voltak olvashatóak, könnyektől voltak elmaszatolva.
„... Fiuk eltűnt bevetés közben..."
Újra és újra elolvasom ezt az egy mondatot. Feketén, fehéren ott állt a papíron, ám mintha az agyam, a szívem nem akarta volna felfogni. Nem bírtam tovább állva maradni. Az erő kiszállt a lábamból, lerogytam a lépcsőre, s keservesen zokogni kezdtem. Órák múlva is csak feküdtem ott, s olyan érzésem volt, mintha az életem elvesztette volna értelmét. A szülei jutottak eszembe. Túl sok fájdalmat tartogatott számukra az élet. Nem érdemelték meg, hogy ennyit szenvedjenek.
1287 nap. Pontosan ennyi telt el azóta. Hiányzik. Rettenetesen hiányzik. Próbálom élni az életem, de a mindennapjaim lehangolóak. A tudat, hogy Ő nincs mellettem, fájdalmas. Szenvedek, s talán soha nem fogom túltenni magam rajta.
Egy óvodában vagyok nevelő. Szeretem ezt a munkát. A gyerekek lefoglalják a gondolataim, ideig-óráig boldog, s önfeledt vagyok. Pont, mint ma.
Egy gyerekasztal mellett ülök a földön. Alattam egy puha, zöld párna, és néhány kislánnyal színezzük ki a hercegnő, meg a daliás, szőke herceg képét. Minden gyermek erről álmodik. A szőke herceg eljön értük fehér lovon, s hazaviszi őket a palotájába, ahol boldogon élnek, míg meg nem halnak. Halványan elmosolyodtam.
- Drágáim! - néztem át a vállam felett a zsibongó gyerekcsapatra - Tudom, hogy imádjátok, ha szaladgálhattok, ám attól tartok, meg kell várnotok, míg kimegyünk az udvarra.
Lecsendesednek. Páran oda is kucorodnak mellém, és figyelik, ahogy rajzolok. Szeretnek ilyenkor odaülni mellém, és nézni. A szülők sokszor mesélték már, a rajzaim mind egytől-egyik a gyerekszobák falain lógnak. A kicsik sokszor önmaguk ragasztgatták föl ragasztóval.
A két tündér a képen kezd felismerhetővé válni. Egymás kezét fogják, lebegnek a föld fölött. A pillantásuk fogva tartja a másikét, s nem ereszti. Csak úgy árasztják magukból a szeretetet.
Körbenézek a szobában, mert hirtelen fullasztó csend lett. A legvadabb gyerekek az ajtótól néhány lépésre állnak, és merően néznek valamit. Felállok, tudni akarom, mit látnak, hiszen ide idegen nem jöhet be. A másik nevelőnő, Magda, a sarokban ül és titokzatosan mosolyog. Összeráncolom a homlokom, s elfordítom a fejem. Valami nincs rendjén. Ő nem szokott így nézni rám, mintha olyasmit tudna, amit én nem.
Amikor az ajtóhoz érek, megtorpanok. Összeszorul a torkom, s az arcomhoz kapom a kezem. Arcomon könnycseppek folynak végig, a sirástól levegőt is alig kapok.
Egy hatalmas vörös rózsákból álló csokrot látok magam előtt, és egy katonai egyenruhába bújtatott lábat. A virágok az egész ajtókeretet betöltik, ám engem nem ez késztetett megtorpanásra.
Hanem a virágok mögül elővillanó ismerős szempár, melyet soha nem tudnék elfelejteni...
