Ellenállók [Befejezett]

13. ISABELLE 2/2

Éles fény csapja meg a szemem. Először nem látok semmit majd kitisztul előttem a kép. Hátborzongatóan szürke az ég, üres szürke házak vannak befejezetlenül vagy éppen lerombolva. Jobban megnézve egy lakatlan város. Legalább száz éve nem élhettek itt, ahogy elnézem. Minden olyan elavult, elhagyatott, sivár. Házakon a repkény is felnőtt. Sőt van ahol teljesen belepte az egész házat, de már olyan szinten, hogy nem lehetett volna háznak nevezni. Félig lerombolt felhőkarcolók magaslottak itt-ott.

Egy élő lélek sehol, de ebben a pillanatban egy alakot vettem észre. Nem láttam az arcát, de egyre közelebb került hozzám és egyre rémisztőbb volt a látvány, ahogy közeledett felém. A férfi arca kréta fehér volt, fekete semmit mondó alakja megrémisztett. Majd a semmiből egy dárda állt bele a férfi mellkasába. Hátrafordultam hátha meglátom azt, aki megölte a férfit. Josh, Bea, Dana, David és Aaron álltak mögöttem mindenkinek különböző fegyverrel. Josh-nál van a dárda, Bea-nál az íj, Dana-nál egy csillogó korbács, David-nél egy kard és Aaron-nél egy balta.

- Jól vagy? – kérdezte Josh.

- Miért ölted meg? – kérdeztem reszketve. Az imént a szemem láttára halt meg valaki. Ijesztő volt. A férfi és a halála is.

- Téged akart megölni. Segítettem. Megmentettem az életed. Egy köszönömöt elfogadnék. – közben babrált valamit a vállán, a szíjakat erősítette magára, ami megtartja a fegyvereket.

- Miért akart volna megölni? – halkan ejtettem ki a szavakat és visszanéztem a férfira, aki a földön hevert. A dárda még mindig a mellkasában, de vér sehol. Majd az egyik percben még ott hever előttem az élettelen teste majd hírtelen köddé vált, mintha sose történt volna semmi.

- Meg akarjátok várni azt, hogy minket is legyilkoljanak vagy elhúzunk innen és valahogy túléljük a szimulációt! – türelmetlenkedett Dana.

- Igaza van. – ismerte el David. – Szerintem is menjünk. – Hátat fordítottak nekem és elindultunk.

- Menjen közülünk két ember hátra, hogy ne Iz legyen az utolsó. Neki ez új. – Bea megjegyzését elhagytam a fülem mellett, de azért hálát adtam, hogy nem hagyta, hogy én legyek a sereghajtó. Az utasítást kiadva Aaron és Dana mögém álltak.

Ahogy kocogtunk egy még éppen megmaradt felhőkarcoló felé hangos csörrenésére lettem figyelmes, de olyan közelről, mintha én csörögnék. Mert igen is én csörögtem jobban mondva fekete dzsekim belsejében kés gyűjtemény sorakozott, amint kihajtottam a ruhadarab szárát. A csípőmön is csillogó kés készletet láttam. Megálltunk az épület előtt Josh az ajtót ráncigálta, de az nem nyílt ki.

- Dana besegítenél? – a lány, Josz kérésére odament az ajtó elé a helyét, David átvette az őrséget, közben Dana a korbácsát feltekerte a kilincsre, rántott rajta egy nagyot s a kilincs a földre esett, majd felemelte a lábát és berúgta az ajtót. Bea behajolt az ajtón, körülnézett majd jelezte, hogy mehetünk utána. Bent halványpiros színben úszott minden azoktól a kicsi jelzőfényű lámpáktól. Lihegve, nagy hangzavarban mentünk fel a fém lépcsőn, a cipőnk hangosan kopogott rajta. Bea hátrafordul és a mutató ujját az ajkához nyomta, jelezvén, hogy halkabban menjünk. Olykor a távolból röpke zajokat észlelek.

Felértünk a tetőre, rátámaszkodok a térdemre, hogy kifújjam magam, közben fémköteleket pillantok meg. Csak úgy a semmiből hat heveder csúszik a fejünk felé, majd megáll az épület széle felett.

- Most le fogunk csúszni innen? – közelebb mentem az épület széléhez az egyik heveder mellé és rémülten néztem le. Nagyon, de nagyon magasan vagyunk. A hányinger kerülget. Gyorsan visszahúzom a fejem.