Story Of My Life

Season 1. ~ Chapter 5.

A visszaemlékezésemből Louis ajkai ébresztettek fel. Számra nyomta őket. Nem sokkal később levegőhiány miatt váltunk szét. A vőlegényem letörölt egy könnycseppet a szemem alól, ám ekkor vettem észre, hogy könnycseppek folynak le az arcomon.

- Mi a baj?- törte meg a csendet Louis.

- Semmi, csak eszembe jutott az az este, amikor megkérted a kezem. Az volt életem legszebb estéje.

- Nekem csak a második legszebb volt!- jelentette ki kaján vigyor közepette. Összeszűkül szemekkel meredtem rá. - Nekem az az előtti éjszaka volt az első!

Erre a kijelentésére elmosolyodtam. Mire kacsintott egyet. Kitört belőlem a nevetés. Lou kiszállt az autóból, hogy kivegyen, mert idő közben megérkeztünk a kórházhoz. A mellettem lévő ajtó is kinyílt, Louis kezeit pedig egy pillanat alatt a térdem alatt éreztem. Felkapott, mintha olyan pihekönnyű lennék, pedig ötvenöt kilogramm lehetek jelen pillanatban. Karjaimat a nyakán kulcsoltam össze, így is közelebb húzva magamhoz, hogy meg tudjam csókolni. Nem tudtam megállni, így belemosolyogtam ebbe a gyönyörű pillanatba. Louis arcán is mosoly csillant. Elindult velem az épület felé, amitől annyira rettegek. Mikor rápillantottam a mosoly lehervadt az ajkaimról. Louis céltudatosan vitt a fehér ajtó felé. Ismét éreztem a könnycseppeket az arcomon. A fotocellás ajtó kinyílt előttünk, majd egyből a recepciónál találtuk magunkat.

- Jó napot! Segíthetek valamiben?- kérdezte a recepción egy ötvenes éveiben járó hölgy.

- Jó napot! A barátnőm leesett a lépcsőn és feldagadt a bokája. Hol tudnánk megnézetni?- kérdezte a vőlegényem kedvesen, míg engem a nem éppen jó emlékek tömege vett körül. Becsuktam a szemem, hogy elrejtsem a kitörni készülő zokogást, miközben vállára hajtottam a fejem.

- Mennyetek fel a második emeletre és ott a váróban várjatok, majd szólok a doktor úrnak!- mosolyodott el, amit igazából nem nagyon értettem. Louis a lift felé vette az irányt, majd mikor az megérkezett beszálltunk. A lift óriási volt, pont, mint emlékeimben. Lou a lift belsejében letett a földre, majd szembe állt velem. Kezeivel körbefogta a derekam, ami éppen jól is jött, mert készültem összeesni, de erős kezeivel megtartott. Nem bírtam már tovább, ismét utat törtek a könnyeim. Patakban hullottak le az arcomon. Louis pontosan tudta, miért vagyok ennyire magam alatt, így szorosan magához ölelt.

Hat éve ebben a kórházban temettük örök nyugalomra a szüleimet. Karácsony napján éppen hazafelé tartottak, mikor egy súlyos balesetbe keveredtek. Az orvosok mindent megtettek, de egyik szülőmet sem tudták megmenteni. A nővérem tizenkilenc, én pedig tizenhét éves voltam akkor.

Egy pityegő hang jelezte, hogy a lift megérkezett. Louis elengedett és újra a karjaiba vett. A váróban némán ültünk egymás mellett. Nem sok tellett bele, már mi következtünk. Az orvosi rendelőbe a nőgyógyászomat és még egy másik orvost pillantottam meg. Louis letett a vizsgálóasztalra. A doktorúr megvizsgálta a bokám.

- Szerencsére két hét múlva már rendbe jön- mondta, miután végzett a vizsgálattal.

- Beszélhetnék magával, Miss Smith?- nézett rám a nőgyógyászom aggódva, mire csak bólintottam. Louis- ra pillantottam, aki egy puszit nyomott az arcomra, és kiment. A másik orvos is elhagyta a helységet. Ketten maradtunk.

- Meg van az eredmény?- kérdeztem aggódva, mert valamiért rosszat sejtettem. A nő lesütötte a szemmel és szőke haját ujja köré csavargatva bólintott.

- Sajnálom, de nem lehet több gyereke!