Miért olyan nehéz nem bámulni a lagúna kékre festett osztályterem falára akasztott órát? Nem mintha nem érdekelne Shakespeare, mert ez nem igaz. Érdekel. Az, ami nagyon nem érdekel, sőt, kimondhatatlanul idegesít, az Patrik Nememlékszemavezetéknevére. Szégyellem magam, de így van. Tiszta szívemből gyűlölöm a barna göndör hajától a mindig márkás cipőbe bújtatott lábujjáig. Hogy miért? Mert nem bír nyugton maradni, mániákusan dúdolgat valamit, és rendszeresen rá teszi a székét a lábamra. -Micsálunk?-kérdezi félig felém fordulva. A szememet forgatom és rábökök arra a lapra, amelyiken éppen tartunk. Az oldal sarkán egy kicsi képen Júlia kihajolva az erkélyen beszélget Rómeóval, akinek valaki szemüveget és orrszőrt rajzolt. Valahogy teljesen biztos vagyok benne, hogy Patrik volt az. Bólint, de továbbra sem figyel az órára. Nem telik el két perc sem, megint megkérdezi hol tartunk. Na ja. Pont ezért utálom annyira.
Amikor megszólal végre a csöngő, a megkönnyebbülés úgy száguld végig az ereimen, mint a reggeli kihagyhatatlan koffein.
Sziasztok:) Úgy döntöttem, megpróbálkozok ezzel a blogdologgal:). Remélem tetszeni fog:)
Lilcsó
VOCÊ ESTÁ LENDO
Megérinthetlek?
RomanceLili vagyok, egy teljesen átlagos 17 éves lány. Csak éppen utálom a fiúkat. Komolyan. Ki nem álhatom őket. Csakhogy a változás nagyon hamar bekövetkezik. Hamarabb, mint gondoltam volna. És veszélyesebb lesz. Túl szárnyal minden képzeletet:).
