Class 17 (Hungarian)

01 - Mansae

"Örömmel értesítjük, hogy 2015. December Elsején jogosultságot szerzett a tanulmányai Szöulban (Dél-Korea) való folytatására. "

Örömömben a háztömb előtt felsikítottam és legszívesebben minden járókelőt megölelgettem volna és elmondtam volna nekik, hogy végre elértem a célom. Felsiettem a lakásunkba és épp, hogy beértem elújságoltam a dolgot a szüleimnek. Szerintem eredetileg ők nem igazán bíztak abban, hogy megkapom az ösztöndíjat így könnyűszerrel engedték meg, még egy évvel ezelőtt, hogy benyújtsam a kérelmem, meg gondolom az is sokat segít, hogy a nénikém tíz éve oda költözött és beleegyezett, hogy ha esetleg ez megtörténik, hozzájuk költözzek. Az, hogy odaköltözzek természetesen már nekem is eszembe jutott az ösztöndíj elött, de sosem egyeztek bele. Mindig volt valami amire ráfogták, nyelv, tanulmányok, elhelyezkedés, fiatal vagyok és sorolhatnám még. Végre, ez most azt jelenti, hogy egy hónap múlva már Szöulban eszem a kis reggelimet és minden reggel ott fog rám sütni a nap. Sokat dolgoztam ezért, keményen tanultam és magánórákra jártam a nyelv miatt. Mostmár mindennek jól kell mennie.
- Anya! - Átkiabáltam a lakáson, mire nagy nehezen a konyhából választ is kaptam. Anyu épp egy tepsit tolt a sütőbe. - Nézd! - lóbáltam meg előtte a papírt amiből így pont semmit nem láthatott.
- Épp süteményt sütök. Mi ez? -kérdezte
- Megkaptam az ösztöndíjat! - kiabáltam örömömben és megöleltem.
- Komolyan? Büszke vagyok rád, megdolgoztál érte.
- Hát meg! Könnyebben is mehetett volna, ha egyesek engedik, hogy korábban a nénikémhez költözzek. - Ironizáltam, de tudtam, hogy nem fog ezen megsértődni.
- Még most is tizenhét évesen gyerek vagy akkor mi lett volna ha korábban elengedünk? Rendesen egy főzeléket sem tudtál megfőzni. - nevetett.
- Jelentem Koreában már tizennyolc éves vagyok és már megtanultam főzni is.
Leültünk vacsorázni amíg a sütemény sült és átbeszéltük a dolgokat. Tudtam, hogy bízik bennem ő is és apu is, de azt is tudtam, hogy mennyire fognak értem aggódni.
Másnap az osztálytársaimmal is átbeszéltünk mindent. Egy - két Kpop rajongó barátom egyből kiadta az utasításokat kiktől szerezzek aláírásokat meg képeket. Persze, én is szeretem a Kpop-ot de nem ezért megyek leginkább, eléggé céltalan lennék így. Két évet tölthetek odakinnt és még egy évem marad ebben az iskolában is.
Az idő elég gyorsan haladt a félévi jegyeinket holnap kapjuk meg ami azt jelenti, hogy holnap látom utoljára ezt az iskolát huszonnegyedikét még itthon töltöm a családommal a jegyem pedig huszonötödike késő reggelre szól. Hosszú lesz az út hiszen Budapestről nincsen közvetlen járat Szöulba. Sosem utaztam még repülővel és egyből egy tizenhét órás útra vállalkoztam ráadásul át kell szállnom Párizsban. Tudom, hogy csak egy repülőtéren kell megtalálnom egy másik terminált és lesz rá legalàbb màsfél óràm, de sajnos tudom milyen béna tudok lenni.
Már napok óta pakoltam be szépen lassan a dolgaim a bőröndömbe és csak reménykedni tudok, hogy nem hagyok itthon semmi fontosat. Szokásos módon listát írtam. Mint mindig amikor utazom valahova, azon pipálgattam ki a már elrakott dolgaim. Elraktam egy csomó rajz eszközt is meg papírt, hiszen lesz mit lefestenem vagy leskiccelnem ott is, még akkor is ha nem művészeti osztályba kerülök. Na, ez az. Az egyetlen dolog amit nem tudok az, hogy milyen osztályba fogok mégis bekerülni. Csak remélhetem, hogy lesznek barátaim és nem fognak kinézni azért, mert nem vagyok koreai. Kezdenek kijönni az aggodalmaim és így nehezen tudok elludni. Hajnalig csak forgolódok az ágyamban aztán öt órakor úgy döntök ideje kikelnem. Anyuék még alszanak, együtt akarták tölteni velem az utolsó napomat iskola tán és holnap kijönnek velem a reptérre is.
Mélyet szippantottam a levegőbe. Imádom a frissen főzött kávé illatát, leültem majd nagyot kortyoltam a már tejjel felöntött italba. Amikor végeztem vele felvettem az előre kikészített ruhám, az utolsót amit még nem pakoltam be és egy gyors sminkelés után elindult az utolsó napom a szülővárosomban.
A barátaim megígértették velem, hogy hozok majd nekik valamit ajándékba, a tanárok gratuláltak és sok szerencsét kívántak nekem. Az osztályfőnök pedig ahelyett, hogy órát tartott volna, meghívott minket egy süteményre, hiszen ő is tudta mennyit dolgoztam ezért és ő volt az egyik aki az egyik legtöbbet segített nekem, hogy valóra is váljon.
A kedvenc epres süteményemet kértem és csendben majszoltam el miközben végignéztem a jelenlegi barátaimon. Holnaptól minden megváltozik az életemben, talán én is. Próbáltam nem pityeregni, boldog pillanatként akarom ezt megörökíteni. Elővettem a telefonom és készítettem néhány fotót magamnak.
Este még újra átfutottam a listámat bár most sem bírtam aludni csak feküdtem és a jövőn gondolkodtam.

Másnap amikor a repülőtérre érve anyu majdnem sírva fakadt ennek következtében az én könnyeim is folyni kezdtek. Megöleltem majd apát is.
- Ez egy bankkártya a nevedre. -mosolygott- már akkor elkezdtünk gyűjteni az utadra amikor csak felvetés volt. Tudtuk, hogy úgyis eléred a célod. -elvettem tőle a kártyát és megköszöntem. Mivel sokadszorra mondták be a járatomat, muszáj volt becsekkolnom. Még visszanéztem a szüleimre és integettem nekik aztán eltűntem a hosszú folyosón. Elfoglaltam a helyem az ablaknál és becsatoltam az övem amikor a légikísérők erre kértek minket. Vettem egy mély levegőt és egy utolsó pillantást vetettem az ablakon keresztül a reptérre és tudatosítottam magamban, hogy nincs visszaút.