Avia Mundi-A Nyomtalan világ

1.Fejezet

-Kérem kapcsolják be a biztonsági övüket, megkezdjük a leszállást!-szólt a tompa hang a légiutas kísérőnek a kezében lévő mikrofonon keresztül, s megkezdődött a nagy zaj, és a káromkodások sorozata,mivel nagyon sokan még csak ekkor riadtak fel.
-A francba!
-Basszus már!
-Mi? Hol vagyok?-Hallatszódtak a teljesen emberi hangok.Tele voltak élettel. Ez halvány, keserű mosolyt csalt az arcomra, hisz egyszer még, nem is olyan régen, én is ilyen voltam.
Nekidöntöttem fejemet a hűvös üvegnek,mire kellemes borzongással átjárt a hideg.
Becsukod a szemed,s várod,hogy megkezdődjön a leszállás. A gép orra fokozatosan dől előre. Nem nézel semerre. Csukott szem, lehajtott, egyenesen előremeredő fej. Mély leve..
-Kisasszony?-hallottam a vékony hangot,és éreztem, hogy valaki óvatosan hozzáér a vállamhoz. Az érintésre nyomban felkaptam a fejem, melyet eddig lehajtva, a két térdem között pihentettem, és sűrűn pislogtam, hogy lássak is valamit.
-Igen?-motyogtam, a fejemet fogva. Mennyi idő telhetett el?
Az alacsony légiutas kísérő kínosan mosolyogva körbepillantott, ezáltal egyértelműen tudatomra adva, hogy rajtam kívül már mindenki méltóztatott leszállni.
-Ohh, én...azonnal megyek.-pattantam fel. A bőröndjeim a csomag térben vannak, ezért csak a válltáskám fogtam, és már húztam volna el is a csíkot, de Miss magas hang még utánam szólt.
-Kisasszony, várjon!
Összeráncolt szemöldökkel megfordultam.-Tessék?
-Szóltak, hogy közvetlenül a reptéri leszálló mellett várja Önt egy magán limuzin, és a csomagjait is elvitték már oda.
-Elvitték?-hüledeztem. Tudtam, hogy az állítólagos apám nem éppen szenved hiányt pénz terén, na de akkor is az én bőröndöm, nem fizetheti le őket csak úgy!-A beleegyezésem nélkül?-szorítottam össze az állkapcsom.
-Ne haragudjon, kisasszony! A parancs az parancs.
Nem elég jó.
Felsóhajtottam, de annyiban hagytam a dolgot. Legalábbis egyelőre.
Megfordulva, lassú léptekkel leszálltam a gépről, a nyikorgó lépcsőn. Ahogy leértem, egy dolgot rögtön észrevettem. Vagyis megéreztem. A levegőt. A nyirkos, eső illatú levegőt. A szürkés, borult eget.
Ezek azok, amelyek a legjobban jellemzik Londont. És mostantól ez lesz az otthonom.
E gondolattól fintor ült ki az arcomra. Bármit, tényleg bármit megtettem volna azért, hogy ne kelljen az ismeretlen apámhoz költöznöm, s vele élnem tizennyolc éves koromig,amihez még két év is
hátra van. De anyám halála, a rák, mely elvitte őt, sorsdöntő csapást mért az életemre. A határozatban pontosan le van írva,hogy ezentúl ki a gyámom, amelyet anyám aláírása pecsételt le. S mi a legmegdöbbentőbb? Hogy a nyilatkozat a születésem után, két hónappal jelent meg. De nekem mindegy volt. Már akkor sem ismertem az apámat.
Mély gondolataimban elmerülve nekiindultam a Heathrow-i repülőtér melletti parkolóhoz, ahonnan messziről kitűnt a giccses limuzin, mellette az öltönyt viselő sofőrrel.
-Nem hiszem el..-motyogtam az orrom alatt. Nem is ismerem, de máris utálom.
A sofőr egyenesen előre bámult, mikor odaértem, így nekem kellett megszólítanom.
-Helló!-mondtam halk hangon, mire hirtelen felkapta a fejét.-Én..
-Miss Stevenson! Üdvözlöm!-mondta monoton hangon, mint egy robot.-Csomagjai az üléstérben várják önt.-Megkerülte a hosszú autót, s jobb oldal felől kinyitotta az ajtót, majd türelmesen rám nézett.
-Kösz.-mondtam halkan, és miután megtettem a pár méter távolságot,beültem a járműbe. A beltér szokatlanul nagy volt, és előttem is helyet lehetett még foglalni. Elnyílt a szám a döbbenettől. Ezentúl ezzel fogok közlekedni?
A vezető oldali ajtó kinyílt, és a sofőr beült.-Indulhatunk?-fordult felém hátra, várva válaszomat.
Őszintén? Nem. Vigyen haza!
-Persze!-préseltem ki magamból egy mosolyt, ami az arckifejezéséből ítélve inkább tűnt vicsorgásnak, mint annak, aminek szántam, de nem szólt semmit, csak beindította az elegáns autót, mire az halk morajjal életre kelt, és elindultunk.