Ellenállók [Befejezett]

22. JOSH

Sikerült beépülnünk. Isabelle nagyszerűen játssza a szerepét.

Épp vacsorán vannak, és engem is beosztottak, hogy figyeljem a helyet. Nem mintha bárki is be akarna jutni ide...

Egy hosszú asztalnál ült gyakorlatilag az egész Központ, egy nagyterembe. Az asztalon annyi étel, amiből a zónám elélne egy jó ideig. Pincérnők álltak a sarokba, ha majd az egyik sznobnak kell valami, akkor ők ugorjanak. És minden egyes ajtóban egy-egy Végrehajtó.

Érdekes, hogy mennyi mindent meg lehet tudni néhány óra alatt. Például azt, hogy Hope-nak van egy szeretője. Pénzes pasi, a kancellár fia, elkényeztetett kis köcsög. Csak, hogy ezt Isabelle nem tudja, és nem tudom értésére adni. Remélem nem lesz semmi baj.

- Hol van Anthony? – emlegetett szamár.

- Mindjárt jön. – Isabelle felém pillantott. A tekintete szinte elmondta nekem, hogy nem tudja ki az a Anthony. De aztán előre meredt egy fél másodpercig, majd ismét felém pillantott és visszafordította a fejét. Bizonyára Bea súgta meg a fülébe, hogy ki ő. Nem is olyan hülye ötlet ez a csipp dolog.

A hátam mögött hallottam, ahogy kinyílik az ajtó, nekem meg muszáj kellett oldalra állnom, hogy beengedhessem azt a majmot.

Fényes, fekete öltönyben, hátranyalt hajjal lépkedett az asztalhoz, egyenesen Isabelle felé. Mindenki felállt, ugyan úgy Isabelle is.

- Szépségem! – nyúlt Isabelle keze felé. – Milyen elragadó vagy. – megcsókolta a kézfejét, nekem meg úgy kellett visszafognom magam, hogy ne rohanjam le, és verjem addig míg...

- Fiam! – tárta ki karjait a kancellár felesége, és megölelte a fiát. – Azt hittem már nem jössz.

- De hisz itt vagyok anyám. – Ne forgasd a szemed, Josh! Ne forgasd a szemed!

Végül mindenki leült, és folytatták az evést.

- Hope, szerelmem. Minden rendben? – fordult a Hope-ot alakító Isabelle-hez Anthony.

- Természetesen. – válaszolta egyszerűséggel.

- És a baba? – Isabelle elkövette azt a hibát, hogy... Baba? Miféle baba? – A kisbabánk. Ugye ő is jól van? – láttam, ahogy az asztal alatt Isabelle hasára csúsztatja a kezét, és simogatni kezdi. Ha letöröm, a helyéről a kezét nem fogja többet tapizni a barátnőmet.

- Igen. – mély levegőt vett. – Jól vagyunk.

Tehát; Hope gyermeket vár, én meg megsokkoltam egy sokkoló géppel? Jesszus! Baba gyilkos lettem? Ha mi sem tudtunk erről az információról, akkor valószínű, hogy a kancellár se, meg az inkvizítor sem tud. Hajjaj! Mik lesznek még itt?

- Anyám, apám, Inkvizítor úr, Inkvizítor asszony... - kezdte a majom-páva közben felállt kézen fogva Isabelle-t. – Nagy bejelentésünk lenne. – mindenki kíváncsian felnézett. – Hope-pal babánk lesz.

Nem tudom, hogy milyen reakcióra számítottam, de az biztos, hogyha az én lányom jelentett volna be nekem ilyet, nem úgy fogok reagálni, ahogy Mr. Augustina, azaz felugrok a székből és vígan ölelkezni kezdek, hanem megfognám a pasija fejét...

Éles sikítás zavarta meg a képzelgésem. Mint egy őr gyorsan a hang forrása felé iramodtam, ami a konyhából jött, ahol egy rémült szolgáló szájra tapasztott kézzel meredt a földre, ahol egy Végrehajtó hátából kiálló késsel feküdt a saját vérében. Nem tudom, hogy az enyémek vagy valakik más közül érkezett a támadás, de rögtön az jutott az eszembe, hogy mentsem Isabelle-t.

Sarkon is fordultam vissza az étkezdébe, ahol Anthony simogatta az értetlen arccal álló Isabelle-t, én meg nem tudtam megállni, hogy oda ne menjek. Néhány nagy lépéssel közöttük termettem.

- Kisasszony. Azonnal el kell mennie innen! – mondtam, és próbáltam nem túlságosan feltűnő lenni, hogy nem csak, mint őr akarom megvédeni.

- Hope igaza van. Elmegyünk a szobájába. – fordult a végén hozzám. Bólintottam, mire Anthony megfogta Isabelle karját és húzni kezdte ki az egyik ajtón. Isabelle hátrafordította a fejét és addig nézett, míg el nem tűntek a szemem elől.

Elhúzódtam úgy, hogy senki se láthassa, hogy mit csinálok. Bekapcsoltam a fülembe lévő csippet, és hangot hallottam a folyamatosan nevemet hajtogató Bea-nak.

- Josh, mi volt ez?

- Egy Végrehajtót leszúrtak a konyhában. – elővettem a nadrágszíjamba bújtatott pisztolyom és megtöltöttem. – Ezek szerint nem ti voltatok. De akkor kik? – Bea nem válaszolt. Ott lenget a levegőben ez a súlyos kérdés.