Az élet nélküled • Jared Cameron ff. / Hun

Az élet nélküled

„Olyan csönd van így nélküled, hogy szinte hallani, amit még utoljára akartál mondani."

Elgondolkodva meredtem ki a repülő ablakán, úgy tűnt mintha csak lebegnénk a föld fölött, a felhők között mégis eszeveszett sebességgel hagytuk magunk után az országokat, az óceánt... A repülő gépen már sokan álomba merülve pihentek, de voltak akik valamilyen filmet néztek fülhallgatón, amit éppen vetítettek. A mellettem ülő idegen kisfiú békésen szuszogott jó alaposan begubódzva a pokrócba, amit még édesapja terített rá. Napbarnított bőrét halványan világította meg a vetítő fénye, barna haja kócosan állt ezer felé, vörös ajkai kissé elnyíltak ahogy levegőt vett, fájdalmasan elmosolyodtam. A kisgyerek fájdalmasan hasonlított egy fiúra, akit máig szeretek, akiért máig oda és vissza vagyok. Arcomon a mosoly még savanyúbb lett ahogy arra gondoltam, hogy, ha fiúnk lett volna akkor azt akarnám, hogy úgy nézzen ki, mint a mellettem ülő. Ha megadatott volna nekünk egy gyermek azt kívánnám, hogy egy az egyben az apjára hasonlítson, barna haj, ami gyakran kócolódott össze az otthoni szél miatt, féloldalasra húzódó ajkak, amiktől a szívem mindig gyorsabban verte megbűvölt ütemét, bronz színű, hívogató bőr, erős karok melyek mindig megvédtek a világ rossz oldalától. A könnyek csendben, nyugodtan folytak végig az arcomon és én újra az est kinti világát bámultam. A percek megállíthatatlanul ketyegtek, és én egyre laposabbakat pislogtam, egy pillanatra, mikor álom és ébren lét között lebegtem újra éreztem magam körül forró érintését, izmos mellkasát a hátam mögött, meleg szuszogást a nyakamban és ajkait ahogy egy puszit lehel az érzékeny területre. Bárgyún mosolyogva hagytam, hogy az álmosság magába szippantson, egy olyan világba ahol Ő még van, ahol Ő még velem van, minden gond és bánat nélkül. Az álom képek egymás után töltötték be a sötétséget, a hiányt a mellkasomba. Csak pár pillanatig, én mégis minden kínt vállaltam volna, ha ezek az idők tovább tartanak, mint pár percnek tűnő óra, amit alvással töltök. Szívet melengető volt újra látni, mikor az a láthatatlan, ősi kapocs összefonta az életünket, ami egy egész lavinát indított el, mely tele volt vággyal, feltétel nélküli szerelemmel és féltéssel, pedig csak annyit tettem, hogy hosszú hetek után belenéztem a szemeibe, azokba az elképesztő mélybarna szemekbe melyek azóta is rabjukként tartanak fogva. Amit már csak fényképen láthatok, elfakult emlékekben... Éreztem a rózsaszín köd alól, ami ilyenkor körém fonódott forró ajkait, amikor először csókolt, és máig éreztem tüzes érintését, mikor utoljára lehelte ajkaimra, hogy szeretlek. Titka, ami egykor megrémített most otthoni biztonsággal töltött el, és fájdalommal, mert ez miatt kellett elválnunk, ez okozta szerelmünk vesztét. Mert titka miatt kötelezettsége volt, felelőssége, amit nem tilthattam meg neki, sajnos...

- Kérem kisasszony! - gyengéd rázogatás szakított ki emlékeim biztonságából, álmosan pislogva próbáltam meg figyelni a teljesen éber, kedves és fitt stewardes-re - Pár perc és leszállunk, kérlek övezd be magad - kérésén engedelmeskedve húztam magam köré a fekete szíjat és vártam, hogy leszálljunk. Félelem kellett volna, hogy átjárja a testem, de helyette csak gyerekes izgalom fogott el. Izgalom a saját halálom gondolatára...őrület. De igen, megőrültem, a szerelem csak megbolondított, a szerelmem elvesztése teljesen összeroppantott. De ez az ára annak a csodálatos köteléknek, ami egy életre és halálra összekötött minket, és, ha ezzel kel fizetnem azért a pár csodás hónapért akkor megteszem. Őszintén szólva meglepődtem, hogy az ő utolsó lélegzetvételével együtt én belőlem miért nem veszett ki az élet. Ha úgy vesszük kiveszett, mert mióta ő nincs én sem vagyok, csak fizikailag, ami valljuk be elég kevés egy teljes értékű, boldog élethez. A reptér mosdójában nagyjából össze kaptam magam, ujjaimat hívva segítségül nagyjából kifésültem sötétbarna hajam és megigazítottam azt a kevés sminket, ami kellett bronz színű bőrömre. Ha indián mivoltom és kinézetem nem lett volna elég a feltűnésre, az bőven elég volt, hogy bőrönd, vagy minden nemű csomag nélkül jöttem, hiszen ki az aki átrepül egy egész tengert csomagok nélkül, cél nélkülinek tűnik...De nekem volt célom, egy igen egyszerű és ésszerű célom; szerelmem után menni. Két évet, két fájdalmas évet vártam arra, hogy erre az elhatározásra jussak, én magam sem tudom mire vártam, talán arra, hogy egyik reggel kócosan és elnyúzottan feltűnik a bejárati ajtónál, hogy velem pihenje ki az őrjáratozás fáradalmait, vagy arra, hogy hétköznap reggel a suliban megérzem forró ajkait az arcomon reggeli köszönés kép és leül mellém a padra, a helyére. De nem jött, a pad örökre üres maradt ahogy a szívemnek egy része is. Magabiztos léptekkel indultam meg a parkoló felé, ahol a taxik vártak új utasukra, akik remélhetőleg elég messze akarnak menni egy jelentős pénzösszeg árán. Válogatás nélkül ültem be a legelső utamba kerülő járgányba és adtam ki az úti célt; Volterra. Meleg volt, a nap fényesen sütött már a reggeli órákban is, bőröm boldogan szívta be a D-vitamint, amit oly ritkán kapott a mindig esős La push-on.