Égszakadás • Embry Call ff. / Hun

V. Fejezet

Még mindig csendben, magam elé bámulva meredtem a dohányzó asztalkára. A szüleim vámpírok. És halottak. Akkor én mi vagyok? Én is vámpír? De hiszen dobog a szívem, vér folyik az ereimben és teljesen átlagos vagyok. Már amennyire most átlagosnak mondhatom magam...

- Akkor én...? - kérdeztem zavartan, nem tudtam dűlőre jutni. Elvégre hogyan lehetnék én vámpír? Viszont minden megcáfolt mindent, teljes volt a káosz.

- Úgy gondoljuk, hogy, ha létezik ilyen akkor te csak negyedben vagy vámpír. Elvégre nem kell vér a szervezetednek, nem vagy gyorsabb és semmilyen különösebb tulajdonságod nincs, ami a mi fajtánkra utalna – magyarázta Jasper elgondolkodva.

- De van egy – ellenkezett Edward. – Ha a számításaink igazak, akkor mégis csak örököltél egy tulajdonságot, egy képességet.

- Mint neked a gondolat olvasás? - kérdeztem értetlenül, de csak bólintott. – De ez...hülyeség. Nekem semmi képességem nincs! - ellenkeztem. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy semmi képességem sincs, még annyi se. Egyszerűen lehetetlen!

- Márpedig úgy néz ki, hogy van – ellenkezett Jasper. – Azt még pontosan nem tudjuk, hogy mi, de a földnek van köze hozzá. Mármint nem hiába repedt meg tőled a föld és ez az előbbi homokos dolog is fura volt... - magyarázta. Válasz helyett csak a kezembe temettem az arcom és mély levegőket vettem. Jasper elérkezettnek láthatta az időt, hogy használja rajtam a képességét, mert a nyugalom elemi erővel tört rá minden porcikámra. Egyből könnyebb volt ésszerűen gondolkodnom, de nem jutottam semmire. Erre nincs ésszerűség. Eddig olyan könnyű volt, hogy ők vámpírok, de most...hiszen akkor én is az vagyok? Ha nem teljesen, de egy bizonyos fokig igen. Ráadásul különleges képesség...mikor még magamat sem tudom irányítani, nemhogy még a képességemet!

- Rachel mit tud ebből az egészből? - kérdeztem végül.

- Csak annyit, amennyit muszáj, nem volt hajlandó ezzel foglalkozni – felelte Carlisle. Meg is tudom érteni nagynéném, én sem akarnék ezzel foglalkozni. De muszáj lesz. Elvégre benne vagyok.

- Szerintem ennyi egyelőre elég volt – tanácsolta Nessie. – Haza viszlek, mielőtt elájulsz – mosolygott bátorítóan, de nem tudtam viszonozni gesztusát. Ahhoz túlságosan forgott velem a világ. Kábultan bólintottam egyet és halkan elköszönve követtem barátnőm a fekete lexusához. Beültem hátra, majd mellém Embry, aki még mindig nem mondott semmit. Csak bámultam ki az ablakon, az elsuhanó, csíkká olvadó zöld növényzetet figyelve és próbáltam megtartani a józan eszem. Hogyan történhetett ez? Miért csak most tudom meg ezt az egészet? És valóban tudni akarom? Meg tudnék még hátrálni? Egyáltalán ezt a fiúk tudták? És miért nem mondták meg? Miért így kell megtudnom? Miért tizenhat év után kell ezt megtudnom? Biztosra veszem, hogy még a felét sem tudom ahhoz képest, amit tudnom kellene.

- Jól vagy? - kérdezte Nessie, leparkolva a házunk előtt, mire csak bólintottam. Embry kérdőn nézett rám, amitől szavak nélkül is megértettem zavartságát; kellek? Csak megráztam a fejem és minél előbb el akartam tűnni az ajtó mögött.

Az óra már este kilencet mutatott, egy forró zuhannyal letusoltam és ágyba bújtam. Rachel már a szobájába zárkózva aludt, nem akartam felkelteni és tulajdonképpen látni sem. Senkit sem akartam jelenhelyzetben látni.

Nagy kínlódások árán végül éjféltájt elnyomott az álom, ami több információval bírt, mint ahogy én azt gondoltam volna...

Teljesen elmélyültem a barna, hívogató szemekben, a hozzá tartozó fiú olyan képet vághatott, mint én. Csodálkozás és elragadtatottság. Felnevettem, ami inkább gügyögésnek tűnt és karjaim a fiú felé nyújtogattam, de csak nem tudtam elérni. Nem tudtam mozdulni, ami teljesen letaglózott, én oda akartam menni, hozzá akartam érni, játszani, hallani akartam a hangját, elmélyülni azokban a csokoládébarna szemekben és úszkálni bennük, abban a szeretetben, amit tőle éreztem. Piszmogva néztem fel a körülöttem megszilárduló karokra és haragom azonnal szerte foszlott. Nem ismertem a karjaiban tartó lányt, mégis ismertem. Úgy értem régen minden bizonnyal ismerhettem és szerethettem, mert a düh és a kétségbeesés elszállt, helyét a szeretet és az otthon érzet váltotta fel. Feladva az erőlködést kényelmesen elhelyezkedtem Hannah karjaiban és hallgattam a kinti vihar zajait, a körülöttem folyó beszélgetés egybeolvadt, nem értettem belőle semmit. A szempilláim elnehezedtek, míg végül nem nyitottam fel őket többé, elaludtam.