Égszakadás • Embry Call ff. / Hun

IX. Fejezet

E/3

- Alice, mit látsz? - kérdezte Jasper gyakorlottan kedvese mellé ülve, aki üveges, merev tekintettel bámult maga elé. Az egész család a nappaliba gyűlt, mikor meghallották Jasper szavait, bíztak benne, hogy most végre nem az időjárást vagy a holnapi matek dolgozatot látja előre, hanem valami lényegeset, ami tudna segíteni nekik ebben a helyzetben.

- Látogatónk van – zökkent vissza Alice a való világba, arcán felragyogó mosollyal, mintha mi sem történt volna. - Hamarosan mindent megtudtok – mondta, mikor látta családja értetlen arcát, de több ideje nem volt magyarázkodni, mert az ajtón kopogtattak, és úgy érezte szükségét, hogy jobba, ha ő nyit ajtót.

- Jó napot! Kenai Ryan – mutatkozott be kezet nyújtva az apró lánynak, aki örömmel elfogadta a felé nyújtott kezet. – Gondolom láttad, hogy jövök – mosolyodott el elnézően, ahogyan jobban megvizsgálta Alice mindentudóan csillogó tekintetét.

- Pontosan – csicseregte a vámpírlány. – Alice Cullen – mutatkozott be ő is, majd beljebb invitálva a vendéget próbálta szét oszlatni családja értetlenségét. – Ők itt a családom. A nevelő apánk és anyánk, Carlisle és Esme, és a testvéreim Bella, Edward, Emmett és Rosalie, a párom Jasper és Nessie az unokahúgom. Család ő itt Kenai, Gwen osztályfőnöke és nagybácsikája – elégedett vigyorral figyelte, ahogy családja arcán megdöbbenés suhan át.

- Ülj le – noszogatta a kanapéhoz Alice. – Kérsz valamit? - kérdezte.

- Nem, köszönöm – próbálta elfojtani mosolyát a férfi, de egyszerűen szórakoztató volt az egész szituáció. Nem gondolta volna, hogy ekkora hatása van a meglepetés erejének a vámpíroknál is. Bár ez természetes volt, hiszen eddig csak egy egyszerű osztályfőnökként tengette a mindennapjait, most viszont előáll azzal a képtelen ötlettel, hogy ő Gwendolyn nagybácsikája. Abszurd!

- Szóval...hogy is van ez? - nyögte Emmett, mikor látta, hogy egyik testvére, de még szülei sem fognak megszólalni. A férfi újra elmosolyodott és térdére könyökölve mesélni kezdett;

- Nos, az egész nagyon meg van csavarva, zavaros és hihetetlen, de igaz. Hosszú évekkel ezelőtt még én sem tudtam erről az egészről, de a hírek a vámpírok közt is gyorsan terjednek, így elkezdtem kutakodni. Mióta az eszemet tudom senkim sem volt, még a saját szüleimre sem emlékszem. Aztán hirtelen egy este, mikor Volterrában voltam átszállóban megtalált egy Volturi tag, Mattnek hívták, aki elkezdett nekem mindenről zagyválni, de sietnie kellett így nem volt időm megérteni, hogy mit akart. Ez a dolog nem hagyott nyugodni, tudnom kellett, hogy valóban engem keresett vagy csak összetévesztett valakivel, vagy esetleg egy megbolondult vérszívóval hozott össze a sors, de tévednem kellett. Kutakodtam, az egész világot bejártam, ahol mindenki jól ismerte már a szökött Volturi tag és a félvér lány történetét, akiket elárult a család legjobb barátja és megölte a szerelmét. Mindenesetre kiderült, hogy valami érthetetlen, eltitkolt módon Natalie a testvérem – Még számára is hihetetlen volt, nem hogy még majd Gwennek...

- És mit mondott Matt? - kérdezte Jasper.

- Azt, hogy nagy hibát követett el, hogy ismeri a családom, hogy segítenem kell, hogy keressem fel az unokahúgom, hogy siessek – tisztán emlékezett arra a napra, s bár nem volt teljesen vámpír a memóriája nagyon jó volt, főleg azzal az éjszakával kapcsolatban.

- És azt nem mondta, hogy miért kellene a segítséged? - kérdezte Bella.

- Nem, csak ennyit mondott – felelte.

- És ezt mégis hogyan adagoljuk be Gwennek? - kérdezte Esme.

- Sehogyan, nem kell tudnia – döntötte el az utolsó percben Kenai. – Elég ha annyit tud, hogy csak egy jó akaró vagyok.