Vas Happenin' London? • 1D ff. / Hun

I. Fejezet

E/3 szemszög

A Temze nyugtalanul hömpölyögve tört utat magának medrében, miközben az ég sötétje egyre inkább a folyó színével vetekedett. A szorosan egymáshoz préselődött felhők alig engedtek utat pár kósza napsugárnak, melyek néhány másodpercre ugyan visszacsillantak a Temze haragos sodrásán, de mintha ügyetlenül elcsúsztak volna a víz felületén, s nem sokkal később már sehol sem voltak. A jó idő, ami öt perce még beborította London utcáit sehol sem volt. A szél könnyedén támadt fel eddigi nyugalmából, hogy még inkább felgerjessze a Temze vizét és magával hozza az első nyári zápor eső illatú ígéretét. Egyre több esernyő nyílt ki a komor felhők alatt, noha a forgalom egyáltalán nem lankadt. A hirtelen elterülő, s ugyanúgy tovatűnő esőzések teljesen megszokottak voltak, szinte minden nap számítani lehetett pár perc záporra.

Az időközben szemerkélő esőcseppektől a beton már sötétedni is kezdett, s az apró butikok is megteltek látogatókkal. Ugyan teljesen megszokott volt az efféle időjárás akadtak olyanok is, akiknek egyáltalán nem tetszett a bőrig ázás gondolata, s esernyő hiányában inkább bemenekültek az éppen soron következő boltok egyikébe.

A taxik is megteltek utasokkal, s a megszokott, kétemeletes, pirosra festett buszok sem panaszkodhattak a forgalmat illetően. Az emberek többségének egyre fontosabb lett, hogy eljussanak egyik pontból a másikba, s az időt tekintetbe véve kénytelenek voltak némi fonttól megszabadulva, lehetőleg szárazon megérkezni céljukhoz.

Egy görkorcsolya nélkül elég alacsonynak mondható lány szelte át a megmaradt távolságot közte és a O2 Aréna között. Hullámos haja félig-meddig már arca köré tapadt. Karjai között félig elrejtett a felsője alatt egy halványkék mappát, ahogy igyekezett minél előbb átszlalomozni az útjába kerülő emberek között. Némi lassítási nehézségek árán előhalászta telefonját átázott zsebéből, s megnyugvással konstatálta, hogy csak három percet késett. Az hozzá képest nagyon is dicséretes.

- Liz, hányszor mondjam, hogy itt csak a saját lábadon közlekedhetsz? - dorgálta meg összevont szemöldökkel a negyvenes éveiben járó pasas, miközben ajtót nyitott a bőrig ázott lánynak.

- Tudom - mosolyogta a lány, remélve, hogy ezzel enyhíthet a mindig morcos biztonsági őr szívén. - Mindjárt leveszem - tette még hozzá, majd egy intés után tovább folytatta útját az immár fedett, esőtől mentes épületben.

Az eső egyre inkább lendületbe jött, miközben Tia unottan bámulta az ablakon végig folyó cseppeket. Zöldes szemeit le sem vette az üvegről párkányra folyó esőről, miközben idegesen babrált a halványkék takaró szélével. Alig várta, hogy kiszabaduljon a folyton fertőtlenítőtől és tisztítószerektől szagló kórházból, de valahányszor tekintete a falon függő órára siklott az idő mintha csak lassult volna. Mintha direkt nem mozdult volna a perc mutatója, hogy a lány örökkévalóságnak érezhesse a feje alatt összegyűrődött párnát, orrába kúszó, fojtogató fertőtlenítőszerek szagát és a kinti rossz időt.

A hatalmas tornaterem stabil tetején tisztán hallatszott a zivatar megérkezése, miközben Sophie fáradtan terült el a kopott linóleumon. Lábai megkönnyebbülve engedtek a pár perces pihenőnek, miközben derékig érő haja fátyolként omlott nyúzott arca köré. Az egész napos gyakorlás teljesen kikészítette, tekintve, hogy éjjel is alig tudott aludni a folytonos gyomrában fel-le liftező izgalom miatt. Egyáltalán nem érezte úgy, hogy képes lesz maximálisan teljesíteni, mikor el jön az idő.

Az az holnap. Holnap akár akar, akár nem kénytelen lesz beleadni apait, anyait mozdulataiba, ha megakarja kaparintani az állást. Márpedig megtudja szerezni, ha Mrs. Adams saját maga intézkedett, hogy a lány bekerüljön a megmaradt harminc táncos közé. Nem akart sem tánctanárának, sem saját magának csalódást okozni azzal, hogy holnap elront valamit.