Vas Happenin' London? • 1D ff. / Hun

II. Fejezet

Liz szemszöge

Az éjjeli szekrényen pihenő órám hangosan pittyegve adta tudtomra egy újabb reggel érkezését, miközben dühösen morgolódva csaptam le az aprócska készüléket. Az óra újra csendbe burkolózott, s a szobában újra eluralkodott a némaság, aminek hatására tagjaim fáradtan hanyatlottak vissza mellém. Egyáltalán nem volt kedvem felkeni! Csak feküdni akartam még egy pár órát, aludni és nem foglalkozni azzal, hogy mára is sűrű programnak nézek elébe, amit őszintén szólva, jobban belegondolva nem nagyon bántam. Sokkal jobb volt Paul utasításait hallgatni és összevissza futkározni a városban, mint itthon lenni az üres lakásban. Ennél a háznál mondhatni minden jobb volt.

Apám újra eltűnt napokra valahova Amerikába, hogy könnyebben intézhesse az üzleti ügyeit. Ez már csak így szokott lenni, de nem sosem panaszkodtam neki emiatt. Már megszoktam, hogy az év lehető legtöbb napján még csak haza se telefonál, hogy élek-e még. Igazából nem is bántam, sosem voltam jó kapcsolatban apuval, teljesen más dimenzió voltunk. Egy hatalmas nagy szakadék állt köztünk évek óta, mióta anyu elhagyott minket, s ez a távolság csak növekedett, ahogyan teltek az évek, s én is közelebb kerültem a tizennyolchoz.

Néma gondolkodásom, hogy apu most hol is lehet pontosan a telefon csörgése zavarta meg, mire ajkaimat cseppet sem nőies káromkodás hagyta el. Ez miatt már muszáj voltam felkelni az ágyból, hogy előkeressem ledobott farmerzsebemből az apró telefont, ami idegesen villódzott Paul nevével.

- Igen? – szóltam bele.

- Akkor ébren vagy, helyes! – szinte láttam magam előtt, ahogy megnyugodva bólint egyet és beletúr rövidre nyírt, barna hajába. – Liz, mindent megbeszéltünk tegnap, nem? – kérdezte. – Kilencre gyere az Arénához, az irodában leszek.

- Tudom, tudom! – sóhajtottam. – Kérhetek némi bizalmat?! – kérdeztem. – Mindent elrendezek és még csukott szemmel is megtalálnálak! – nyugtattam meg a férfit. Szokása volt idegeskedni a lehető legkisebb dolgok miatt is, amit azért el kell ismernem, hogy jogosan. Nem voltam valami pontos munkaerő, ha az időpontokról volt szó, de végül mindig mindent eljuttattam a helyére. Ez már nem is fontos?!

- Rendben – motyogta. – Akkor kilenckor! – tette még hozzá, majd végig sem hallgatva horkantásom bontotta a vonalat.

Miután a telefont hanyagul ledobtam az ágyra inkább a fürdőszobába zárkóztam, hogy minél előbb elkészüljek, bár tudtam jól magamról, hogy késni fogok. Egyszerűen képtelen voltam a pontosságra, noha ezen igyekeztem javítani. Hiszen tegnap is csak pár perc lemaradásom volt, igazán sikerülhetne már pontban oda érnem, ahova kell!

Nagy örömömre még az idő is nekem kedvezett, a nap beterítette az egész várost, s felszárította a betonon elterülő pocsolyák nagy részét.

Magamra vettem egy farmert és sötétkék pólót, miközben az oldaltáskámba beledobáltam minden papírt, amire szükségem lehet a nap folyamán, s persze a görkorcsolya sem hiányozhatott a lábamról. A fehér műanyag szorosan csatolódott a bokámra, miközben az előszobában ügyeskedve keresztbe akasztottam magamon a táskát és bezárva magam után az ajtót leindultam a lépcsőn. Szerencsére esés nélkül megúsztam a lejövetelt, noha ez már nem volt számomra meglepetés. Mióta rá jöttem, hogy görkorcsolyával sokkal gyorsabban oda érek ahova szeretnék általában ezzel is mentem minden hova, s már a lépcsőfokok sem foghattak ki rajtam.

A reggeli forgalom egyre nagyobb lett, ahogy az Arénához igyekezve próbáltam nem elütni a gyalogosokat. Látszólag mindenki örült a napfénynek, amit bőröm hálálkodva szívott magába utam során. Eső illat még mindig a levegőben keringett. Reméltem, hogy ma megússzuk eső nélkül, mert a sietésben újra otthon hagytam az esernyőm. Nem is értem, hogy egyáltalán minek van... valahányszor kellene mindig otthon hagyom, máskor meg csak útban van a táskámban. Már igazán megszoktam, hogy elázok.