Vas Happenin' London? • 1D ff. / Hun

III. Fejezet

Shopie szemszöge

A lány továbbra is mosolyogva és hihetetlen kecses mozdulatokkal köszöntötte a táncosokat, majd lépett kedveséhez, hogy apró csókkal köszöntsék egymást. Az arcokon úrrá lett a megdöbbenés, hogy Danielle mégis mit keres itt, de megszólalni senki sem mert.

Én inkább azzal voltam elfoglalva, hogy a lány évek alatt mennyit változott. Tincsei kócosan keretezték kedves arcát, sokkal vékonyabb volt, mint emlékeimben, noha nem sokat nőtt az évek során. Sokkal nőiesebb volt, mint pár éves emlékeimben.

Barna szemeit kíváncsian futtatta végig a táncosokon, akik kíváncsian, de ugyanúgy némán ácsorogva várták, hogy mégis mikor kezdhetnek el táncolni, míg én egyik lábamról a másikra állva tűrtem, hogy Danielle újra rám vonja a figyelmet.

- Beszélhetnénk, Shopie? – kérdezte mosolyogva. – Nem hiszem el, hogy még mindig nem sikerült legyőznöd a lámpalázad – rázta meg a fejét elnézően, majd mielőtt bármit is mondhattam volna már át is karolt és intett a többieknek, hogy folytathatják. Messzebb vonszolt magával, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.

- El is felejtettem, hogy ki is a lovagod – mosolyodtam el halványan, mire Danielle halkan felnevetett és szorosan megölelt. A lányt már gyerekkorom óta ismerem, csak mióta befutott neki ez a táncos szakma ritkán találkoztunk, sőt talán már évek óta nem láttam őt élőben. Csak a tévéből és neten értesültem arról, hogy elcsavarta az egyik One Direction fiú szívét, ám ez semmit sem változtatott a mindig mosolygós lányon. Daniellel mindig könnyű volt jóban lenni, volt egy fajta kisugárzása, ami megnyugtatta az embert és arra bátorította, hogy tegye azt, amit szeretne. Nem volt nehéz újra közvetlennek lenni vele ennyi év kihagyás után sem, noha idegességemen még a jelenléte sem tudott segíteni.

- Hát valóban rég találkoztunk – mosolyogta kissé bűnbánóan mire csak vállat vontam. Egyáltalán nem hibáztattam, hiszen én sem tettem volna másképp. A tánc az első, s Danielle ezt be is tartotta. – Na, de ide figyelj! – kezdett bele. Ismerősen el mosolyodtam hanghordozásán, olykor hajlamos volt anyáskodni, s ilyenkor a hangját is furcsán megemelte. – Kiállsz eléjük és táncolsz!

- Kösz az ötletet – mormoltam hitetlenkedve, mire csak felsóhajtott.

- Figyelj, a bátyád... úgy értem az már lassan tíz éve történt és elhiszem, hogy még mindig nehéz, de ő sem azt akarná, hogy minden fellépés előtt megküzdj magaddal – kezdett bele alig hallhatóan. Nem tudtam eldönteni, hogy azért halkította le magát ennyire, hogy más ne hallhassa vagy azért, hogy nekem ne fájjon annyira.

Még tisztán emlékszem a napra, mikor megtudtam, hogy a bátyám autóbalesetben vesztette életét. Gondolom az ilyen napokat nehezen felejti el az ember, sőt, egy életre belé vésődik az a pillanat. Minden másodpercére emlékszem annak a napnak kezdve attól, hogy anyuék reggel nagy nehezen bejelentették, hogy Nate többé nem jön haza. Ahogy felfogtam hét éves fejjel, hogy elvesztettem a testvéremet valami összedőlt bennem, s ez az életem további részénél is meglátszott. Az nap, mikor ezt megtudtam az egész iskola az előadásra készült délutánra. Én is szerepeltem, táncoltam, ami nem meglepő, ha azt vesszük, hogy mióta járni tudok táncolok is. Minden előadásomon ott volt, biztatott, s még a nézők sorai között is képes volt megnyugtatni féloldalas, gödröcskés mosolyával. Azon a napon egyszerűen képtelen voltam megmozdulni a színpadon, mikor körbe néztem, s sehol sem láttam a bátyám. Gyerekes fejjel azzal biztattam magam, hogy anyuék tévednek, de rá kellett döbbentem, hogy én tévedtem. Natet soha többé nem láttam a közönség között, s nekem minden egyes fellépés előtt meg kellett ezzel birkóznom. Azóta vagyok ennyire lámpalázas.

- Nem akarná, hogy ennyire rosszul legyél mindig – mondta halkan, mire visszarezzentem a jelenbe és bólintva nyugtáztam, hogy Daniellenek minden szava igaz. Teljesen igaza volt, noha sejtése sem volt róla, hogy ez nem ilyen könnyű.