Vas Happenin' London? • 1D ff. / Hun

X. Fejezet

Idegesen kapkodtam a fejem, miközben kifelé menet igyekeztem vissza az Arénába. Biztos voltam benne, hogy ott veszítettem el a nyakláncom, hiszen sehol máshol nem ugráltam annyit, mint ott. Szívből reméltem, hogy ott van!

A hideg levegő egyből megcsapta kipirult arcom, mikor kiléptem az épület ajtaján és szembe találtam magam a fiúkkal. Kérdőn meredtek rám, miközben én alig tudtam koncentrálni kérdéseikre.

- Minden rendben? – kérdezte összevont szemöldökkel Niall, mikor kék szemeivel jobban megvizsgálta feldúlt vonásaim. Semmi sem volt rendben!

- Aha – mormoltam végül. – Nekem csak vissza kell mennem – utaltam a csarnokra, mire újabb értetlen pillantásokat kaptam válaszul. – Elvesztettem a nyakláncom, szerintem tánc közben – tettem hozzá végül, mikor rá jöttem, hogy addig nem eresztenek, amíg nem kapnak egy épkézláb magyarázatot.

- Visszamenjünk veled? – kérdezte Liam segítőkészen, de csak megráztam a fejem. Nem akartam elrontani az estéjüket az én bajaimmal.

- Nem kell, köszönöm – mondtam végül halvány mosolyt erőltetve ajkaimra. – Nektek jó szórakozást! – tettem még hozzá, mire a fiúk tettek pár bizonytalan lépést a bejárat felé, ami érzékelve jelenlétüket azonnal szét nyílt.

- Skacok, menjetek én elkísérem Shopiet – mondta végül Niall, mire a fiúk megnyugodva bólintottak és elköszönve haverjuktól végleg utamra engedtek az ír sráccal.

- Igazán nem kell, menj a többiekkel – mentegetőztem, de ő makacsul tartotta velem a lépést és próbált megnyugtatni.

- Biztosan meg lesz valahol – kezdte.

- Ja, valahol biztos – mormoltam kissé ellenségesebben, mint ahogyan kellett volna. Nem akartam bántani a fiút, hiszen csak segíteni akart, de az idegeim egyre inkább megfeszültek arra a gondolatra, hogy nem találom meg a nyakláncom. – Sajnálom – sóhajtottam végül bűntudatosan. – Nem rajtad kellene levezetnem a idegességem, de nagyon fontos nekem az a nyaklánc!

- Valaki fontostól kaptad? – kérdezte halkan, miközben rendíthetetlenül jött mellettem.

Az utcák már jócskán kiüresedtek, mindenki falakközé menekült az este sötétje elől, s a fényt csak az utcai lámpák nyújtották utunk során. Áldottam az eget, hogy az Aréna nincs messze, így megszaporázott léptekkel negyed óra alatt oda értünk.

- Még a bátyámtól – vallottam be elszoruló torokkal. – Ez volt az utolsó dolog, amit tőle kaptam és számomra ez... – kezdtem volna, de ő egy óvatos mozdulattal elhallgatott. Bizonytalanul, de vigasztalóan átkarolt, s előre engedett az ajtóban.

- Meg találjuk – ígérte magabiztosan, mire hálásan rá mosolyogva hagytam, hogy visszavezessen a csarnokba. A lámpák nyújtotta fél homályában kételkedtem benne, hogy egy magam visszatalálnék. Szerencsére az őrök könnyedén felismerték Niallt, így nem kellett fölösleges magyarázkodásokba bonyolódni a folyosókon fordulgatva.

- És konkrétan hogy is nézett ki? – kérdezte a fiú segítőkészen, miközben tekintetével már a színpad padlóját kezdte el stírölni.

- Egy ezüst lánc, rajta egy balett-táncos figurával – magyaráztam, s már a földön térdelve próbáltam rá jönni, hogy merre is eshetett az apró ékszer. Reméltem, hogy a takarítónők nem söpörték fel és dobták a kukába.

- Balett? Balettoztál is? – kérdezte, csakhogy elterelje a figyelmem az idegeskedésről, miközben a földön négykézláb mászkálva keresgéltünk. Tekintetem pár pillanatra az ír fiúra siklott, aki sarkára ülve megtámaszkodott a térdén, s figyelmét továbbra is a padló vizsgálgatása kötötte le. Ajkaimra akaratlanul is halvány, hálás mosoly ült ki, ahogy a fiút figyeltem. Életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer Niall Horan nekem fog segíteni az éjszaka közepén egy nyaklánc miatt.