Vas Happenin' London? • 1D ff. / Hun

XXIII. Fejezet

Liz szemszöge

Unottan bámultam a tévéképernyőjét, amiben újdonságképpen az ég világon semmi érdekes nem ment. Csak kapcsolgattam, s végül megállva egy zenecsatornán figyelmem inkább az ablakra koncentrálódott, ami újra átláthatatlannak tűnt a szakadó eső végett. Cher Lloyd hangját majdhogynem teljesen elnyomta a kint kopogó cseppek sokasága, s a ház előtt leparkoló fekete autó motorjának duruzsolása, ami pár pillanat múlva teljesen elnémult. Egy ajtó csapódás jelezte, hogy a sofőr kikászálódott a járgányból, majd nem sokkal később a pillanatnyi nyugalmat ajtókopogás zavarta meg. Hosszú másodpercekig továbbra is a lábamat öleltem, miközben le sem vettem tekintetem az ajtóról, ahonnan végül a csengő hangja kényszerített mozgásra. Tagjaim kissé elzsibbadtak a sok üléstől, de ez tűnt a legkisebb gondomnak, mikor kinyitottam az ajtót és a szakadó esőben megpillantottam Harry teljesen szétázott alakját. Reflexszerűen léptem arrébb, hogy beengedjem, majd becsukva mögötte az ajtót összevont szemöldökkel és értetlen arccal bámultam vizes, göndör hajára, kissé homályos, zöld szemeire és csontig ázott, esetlen állására. Orromat az esőillat ellenére is megcsapta az alkohol szaga.

- Mit akarsz itt? – kérdeztem kissé indulatosan, elképzelésem sem volt róla, hogy honnan szedi az erőt ahhoz, hogy részegen ide jöjjön. Arra sem találtam választ, hogy miért nem dobtam még ki.

- Egész héten menekültél előlem! – vádolt meg cseppet sem alaptalanul. Valóban kerültem, ha arról volt szó, hogy kettesben kell maradnom vele. Nehezebb volt, mint gondoltam, de képtelen voltam feladni büszkeségem és elmondani neki, hogy mennyire hiányzik napról napra.

- Ügyes vagy, Sherlock – mormoltam végül gúnyosan, mire zavarosan csillogó szemeiben megbántottság sugárzott, amitől pár pillanatra bűntudat fogott el. Megacéloztam vonásaim és tovább tartottam magam, miközben válaszát vártam és reménykedtem, hogy minél előbb el megy innen.

- Liz, kérlek – nyögte végül. – Beszéljük meg, így még lezárni sem lehet – kérte kétségbeesetten.

- Ülj le – sóhajtottam végül. – Hozok egy törölközőt, nehogy meg fázz! – mondtam, majd már ott sem voltam. Előkerestem a legvastagabb törölközőt, majd visszaérve a már kanapén ücsörgő fiúhoz felé nyújtottam az anyagot. Hálásan rám nézett, majd elvéve a törülközőt még inkább összekócolta csatakos tincseit. Sok erőmbe telt, hogy ne mosolyodjak el újra frizuráján. Sokkal kisfiúsabb volt tőle.

- Nézd, Liz – kezdett bele, miközben én leültem mellé törökülésben felé fordulva. – Ostobaság volt, amit tettünk Louissal, az volt ostobaság, hogy beleegyeztem. Sosem kellett volna, hiszen az egész nem azért volt, hogy én nyerjek, egy percig sem jutott eszembe a fogadás, amíg veled voltam – végeláthatatlanul törtek ki belőle a szavak, miközben végig a szemembe nézett. – Nem is kellett volna hallanod a beszélgetésünket, de az is csak azért volt, mert megmondtam Louisnak, hogy feladom, nem akartam elrontani a kapcsolatunkat!

- Hát sikerült – mormoltam, pár pillanatig az ablakra függesztve tekintetem. – Ráadásul most még hulla részeg is vagy! – vádoltam meg, mire láthatólag elszégyellte magát, mert bűntudatosan lehajtotta a fejét.

- Tudom, hogy egy barom vagyok, Liz – mondta. – De ez a barom rájött, hogy mennyire rossz nélküled. Ez a barom szeret téged mindenféle fogadás nélkül! – pár pillanatra még lélegezni is elfelejtettem, legalábbis mozdulni vagy válaszolni biztosan. Szemeim az ablakról Harryre csúszott, aki kíváncsian, reménykedve várta a reakcióm, ami egyre inkább késlekedett. Fogalmam sem volt róla, hogy mit mondhatnék erre.

- Részeg vagy – találtam meg végül a hangom, s gondolatban jól kupán vágtam magam válaszomért. Ennél nagyobb hangulatromboló nem is lehetnék!