Vas Happenin' London? • 1D ff. / Hun

XVII. Fejezet

Tia szemszöge

Idegesen tördeltem az ujjaim, miközben tekintetem újra és újra a monitor órájára siklott, majd vissza a rajongóktól kapott üzenetekre. Egyszerre volt szívmelengető azt olvasni, hogy amíg boldoggá teszem Zaynt addig teljes mértékig támogatják a kapcsolatunk, s a hideg rázogatott az afféle fenyegetésektől miszerint legszívesebben megölnének és egyáltalán nem tartanak méltónak Zayn mellé. Tudtam jól, hogy ilyen üzeneteket sok mindenki kap, hogy minden híresség megkapja az utálóktól, de én nem volta híres! Semmiben nem voltam tehetséges, az ég világon nem tettem azért semmit, hogy lassan két hónapja az újságok lapjai között szórakoztassam az olvasókat!

Azt hittem, hogy ez majd elmúlik, hogy könnyebb lesz, ha minden lenyugszik körülöttünk és nem lesz azzal elfoglalva a fél világ, hogy melyik One Direction tag szingli és melyik nem. Úgy gondoltam, hogy csak ki kell tartanom, mosolyognom az üzeneteken, visszakövetnem rajongókat és teljesen elkerülni az ilyen témákat Zaynnel. Tévedtem. Nagyobbat talán nem is tévedhettem volna, mikor azzal győzködtem magam, hogy nem érdekel mások véleménye, hogy majd átvészeljük ezt az időt. Nem vészeltünk át semmit, képtelenek voltunk egy hetet kibírni úgy, hogy ne került volna fel benne vagy bennem az a kérdés, hogy megcsalom-e, elvégre az újságok minden barátommal összehoztak, akivel találkoztam. Persze tudta ő jól, hogy nem csalom meg, hogy barátságon kívül semmi sincs köztem és mondjuk Caleb között, de a világnak erről fogalma sem volt. Híreket terjesztettek rólam anélkül, hogy megkérdeztek volna. Bántottak annak ellenére, hogy én semmilyen okot nem adtam, s nem szóltam vissza senkinek.

Az idő gyorsabban ment, mint ahogyan én szerettem volna, észre sem vettem, s csak a halk kopogás jelezte, hogy Zayn megjött a koncertről. A torkomban hatalmas csomó keletkezett, ahogy megfordulva a székkel kinyomtam a monitort és figyeltem, ahogy megfeszült állkapoccsal, sokat sejtő pillantással végig méri övéhez hasonlóan komoly, frusztrált vonásaim.

- Azt mondtad, hogy beszélni akarsz – törte meg végül a csendet. Tisztán láttam ahogy izmai olykor megfeszülnek az elkövetkezendőktől, de nekem sem volt könnyebb. Az ájulás kerülgetett, miközben a szavakat kerestem és próbáltam eldönteni, hogy a szemébe nézzek-e vagy sem. Kételkedtem benne, hogyha hagyom magam, s elmerülök szemeiben azt mondom-e amit akarok.

- Igen – motyogtam egy esetlen bólintás kíséretében. – Azt akarom mondani, hogy.... szóval én megpróbáltam elfogadni azt, ahogyan te élsz, próbáltam nem foglalkozni az újságokkal, az utálatos megjegyzésekkel és azzal, hogy egy olyan találkozásunk sincs, amiről ne készült volna fénykép valami lesifotós által – kezdtem bele. A szavak nehezen jöttek eleinte a számra, majd végül minden utat tört magának, s nem tehettem meg nem történté a dolgokat. – És bármennyire is szeretlek, bármennyire is fáj ezt mondanom, de én ezt nem bírom tovább – nyögtem ki végül. – Én nem tudok úgy élni, ahogyan te, nekem ez nem megy... – szipogtam, miközben éreztem, ahogy pár kósza könnycsepp végig siklik az arcomon.

- Akkor mi legyen? – kérdezte végül, képtelen voltam bármilyen érzelmet is leolvasni az arcáról, miközben egyik lábáról a másikra támaszkodva ácsorgott előttem és karjait összevonta a mellkasa előtt.

- Hamarosan úgyis elutazom itthonról, külföldön csavargok kicsit pár barátommal... fene sem tudja mikor érek haza, hogy egyáltalán valaha haza jövök, vissza, ide – hadartam, bár fogalmam sincs miért. Talán csak egy újabb érvet akartam, hogy vége legyen a kapcsolatunknak. Látszólag ez sem hatotta meg, noha barna szemeiből tisztán kiolvastam, hogy magában tombol.

- Vége? – kérdezte továbbra is érzelemmentesen, szárazon.

- Így lesz a legjobb – bólintottam, miután többszöri próbálkozás után sem sikerült kimondanom, hogy vége. A fiú egy bólintással jelezte, hogy felfogta minden szavam, majd ajkai szólásra nyíltak, s újra vonallá préselődtek. Ujjai ökölbe szorultak, miközben belemarkolt a felsője ujjába, s különösen vigyázott, hogy semmilyen meggondolatlanságot ne vágjon a fejemhez. Ezt értékeltem, de talán könnyebb lett volna úgy elbúcsúznunk egymástól, hogy elhord minden ribancnak és tudatja velem, hogy utál.