Vas Happenin' London? • 1D ff. / Hun

XXXI. Fejezet

Zayn szemszöge

Nem voltam biztos benne, hogy helyesen cselekszem, hogy nem lesznek tetteimnek következményei, de mielőtt jobban átgondolhattam volna a dolgokat már a taxiban ültem és egyenesen a reptér felé hajtottam. Talán direkt nem hagytam magamnak gondolkodási idő, nem akartam elrontani mindent az ostoba kétségeimmel, egyszerűen csak beszélni akartam vele még utoljára mielőtt kitudja mennyi időre elmegy. Igazából még arra sem volt időm, hogy összeszedjem a gondolataim, sokkal inkább lekötött, hogy senki ne ismerjen fel és még időben megtaláljam a tömegben aprónak tűnő alakját. Valószínű direkt menekültem az efféle gondolatokhoz, úgy sem tudtam volna megfelelően összeszedni a mondanivalóm. Akkor már inkább spontán akartam lenni, csak az igazat akartam mondani, bár azzal még magam sem voltam tisztában, hogy mi az igazság.

A reptéren nem voltak olyan sokan, mint dél körül vagy a későbbi órákban, de így is kételkedtem benne, hogy megtalálom őt. Hogy egyáltalán tényleg meg-e kellene találnom őt, de mielőtt megfutamodhattam volna és visszaindultam volna a Direction házba megláttam vékony alakját egy sötétzöld hosszú ujjúban, csőnadrágban, miközben a fejére igazított egy egyszerű fekete baseball sapkát kezében egy hatalmas pohár kávéval. Fáradtnak tűnt, s talán a barátait kereshette, miközben lábaim ellent mondást nem tűrően indultak meg felé.

- Tia! – szóltam utána, mikor nem vett észre és hátat fordított. Hangom hallatán megdermedt, majd elképedve fordult vissza felém, mint aki nem biztos benne, hogy jól lát.

- Szia – motyogta meglepetten, miután elé értem és kissé zilálva táboroztam le előtte. Gondolataim eszeveszettül kattogni kezdtek a szavak után, hogy mit is mondhatnék neki. – Zayn, elkések... – utalt arra, hogy fogyóban az ideje, noha nem úgy tűnt, hogy ez ellen akarna tenni bármit is. Csak továbbra is egyik lábáról a másikra támaszkodva ácsorgott előttem és képtelen volt elereszteni a pillantásom.

- Csak azért jöttem, hogy... jó utat kívánjak – nyögtem ki végül, mire meglepett arca most értetlenné vált, s látszott rajta, hogy megkérdőjelezi elmém épségét. – Úgy értem... szóval teljesen megértettem, hogy miért szakítottál, tiszteletben tartom a döntésed, ha azt mondod, hogy teljesen elakarsz tűnni a közelemből, de ezt muszáj letisztáznunk – Csak úgy jöttek a szavak, melyek eddig úgy tűntek teljesen megrekedtek a torkomon. – Előlem menekülsz? – kérdeztem rá.

- Nem, dehogyis Zayn – rázta meg a fejét. – Én nem menekülök! – szögezte le, s úgy tűnt mintha ő is most tisztázta volna ezt magában.

- Akkor lehetnénk újra barátok? Nem most, majd ha visszajössz vagy majd egyszer, teljesen mindegy... – tértem a lényegre. Tudtam, hogy talán lehetetlenséget kérek, hiszen szerelmesekből nem igen lesznek barátok, de reméltem, hogy nem kell vele végleg megszakítanom minden kapcsolatot. Bíztam benne, hogy ha majd egyszer mindkettőnk véglegesen túl lesz a másikon akkor barátok lehetünk.

- Majd egyszer – bólintott szavaimat ismételve. – Mit szólnál, ha majd, ha haza jöttem innánk egy kávét? – kérdezte, mintha ezzel tényleg bizonyítani akarta volna, hogy kapcsolatunknak itt, a reptéren nincs még vége.

- Haza jössz? – kérdeztem rá bizonytalanul.

- Muszáj lesz – nevetett fel halkan. – Főleg, ha már beígértem magunknak egy kávét – mosolyogta. Úgy tűnt tényleg vidám, felszabadultnak tűnt a gondolatra, hogy itt még nincs vége az utunknak, ami engem is megmosolyogtatott.

- Rendben – bólogattam hevesen. – Vigyázz magadra! – tettem még hozzá.

- Persze – mosolyogta kedvesen. – Te is, és puszilom a többieket! – a csend pár pillanatra kínosan közénk állt, mikor egyikünknek sem akaródzott elbúcsúzni. Végül én léptem. Megszüntetve a köztünk lévő távolságot szorosan megöleltem, s megnyugodva fújtam ki a levegőt, mikor éreztem, hogy viszonozza gesztusom. Orromba kúszott vaníliás parfümjének illata, ami kissé keveredett a cigi szagával is.