Vas Happenin' London? • 1D ff. / Hun

XXXIII. Fejezet

Shopie szemszöge

Talán órák óta ücsörögtem nagymamámék tornácán. Csak figyeltem a szélesen elterülő karámokat, s hallgattam az istállóból olykor feltörő prüszköléseket vagy patadobogásokat. Bármennyire is tűnt úgy, hogy itt az idő megállt az óra mutatói csak halattak, s csak azt jelezték, hogy itt bizony semmi nem történik, ami jelen pillanatban megnyugtatott. Jól esett ez a csend és békesség, ami London utcáiról már nem volt annyira elmondható. Teljesen beletemetkezhettem a gondolataimba, ami nem volt mindig jó döntés. Olykor elém vetültek a repülőn történtek, olyankor a szívem hevesebben kezdte el verni felbőszült tamtamját és az adrenalinszintem szinte az eget verdeste. Szinte hallottam az értetlen kérdéseket, az egymást túlkiabálni vágyó embereket és ujjaim akaratlanul is ökölbe húzódtak, mintha újra Damien kezét akarnám megszorítani. Ilyenkor inkább próbáltam elhessegetni az emlékeket és azon kezdtem el tűnődni, hogy a dolgok milyen gyorsan megváltozhatnak. Egyik nap még egy átlagos, érettségiző diák voltam, aztán a One Direction háttértáncosa lettem, később Niall Horan barátnője, s mielőtt észbe kaphattam volna véget is ért a nyár. Mintha csak egy órácska lett volna az egész, már azt tervezgettem, hogy turnézni fogok Adam Lamberttel a legjobb barátom társaságában. Végül aztán ez az egész, ez a rózsaszín ködbe bugyolált álomvilág pillanatok törtrésze alatt roppant össze a tenger felett.

A valóvilágba végül a bentről kiszűrődő beszélgetések térítettek vissza.

- Kint ül, nyugodtan menj csak.. – hallottam nagymamám hangját, amit Niall kedvesen megköszönt és pár pillanat múlva már ki is lépett mellém a tornácra. Ajkaimra kissé erőltetett mosolyt varázsoltam, mikor felnéztem élénk kék szemeibe és hagytam, hogy ölébe ültetve megcsókoljon. Beszívtam illatát és szórakozottan figyeltem, ahogy az egyik tincsemmel kezdett el játszani, miközben afelől érdeklődött, hogy hogy vagyok.

- Jól – feleltem. – Biztosan nyugisabban folynak a napjaim, mint nektek – mosolyogtam.

- Valószínű – nevetett fel halkan. – De most egész hétvégén itt leszek, ha gondolod.

- Annak örülnék – öleltem át a nyakát, miközben homlokát az enyémnek döntötte. – Mikor mehetek haza? – kérdeztem hirtelen. Szerettem itt lenni, megnyugtatott és elterelte a gondolataim, hogy a nagymamámnak kellett segítenem vagy a papa újabb történetekkel árasztotta el a tudatom, amiket ugyan már százszor hallottam, mégis türelmesen végig hallgattam.

- Még itt kellene maradnod, amíg ez az egész le nem nyugszik, nem akarom, hogy a sok fotós miatt felidegesítsd magad – magyarázta aggodalmasan, mire inkább nem mondtam semmit. Niall a baleset óta sokkal aggódóbb lett, ami néha már kezdett frusztráló és fojtogató lenni. Anyuék és Niall szerint is az volt a legjobb, hogy ide száműztek pihenni és a médiától elbújtatni. Hülyeségnek találtam az egészet, de aztán beletörődtem a sorsomba és egészen megszoktam, hogy a ég világon semmi sem történik körülöttem.

- Ennyi erővel be is zárhatnátok otthon a szobámban – nyafogtam, mire ő nyugtatólag végig simított a hátamon és kutya kölyök szemekkel meredt rám, aminek persze nem tudtam nemet mondani. Kis csaló!

- Nem szeretsz itt lenni? – kérdezte, mire bizonytalanul elkezdtem ingatni a fejem. Nem igazán tudtam mit válaszoljak, hiszen szerettem is itt lenni, de nem is.

- De szeretek – mondtam végül. – Csak... unatkozom – nyafogtam, mire jókedvűen felnevetett és apró puszikkal hintve be az arcom felnoszogatott ülő helyzetünkből.

Minél több időt töltöttem itt annál kevésbé kísértett Nate emléke, már nem jutott eszembe minden alkalommal, mikor felnyergeltem egy lovat, nem ő jutott eszembe elsőnek látva nagymamám süteményeit. Noha az emlékek nem fakultak meg, de jelentősen háttérbe szorultak és egyre inkább uralni tudtam őket.