Az utolsó naplemente

Negyedik fejezet: A terv

     Bella elindult hazafelé. Gyorsan lépkedett és tervezte is, hogy mit fog mondani, hogy hol volt és miért ment egyedül. Ahogyan haza ért, az apja egy alkatrésszel dolgozott. A hátában megállt és hallgatta, ahogyan csavarozás közben egy zenét dúdol. A lánynak ismerős volt a zene. Amit az a nő énekelt.
- Szia, apu!
- Bella? - szólt Dylan meglepettem –hol voltál eddig?
- Ne haragudj, gondoltam megkeresem a három közül az egyik tárgyat?
Dylan nagyon megijedt
- Találtál valamit? Ugye nem törött össze? Szólt, Dylan
- Megtaláltam az iránytűt. Itt van –Bella odaadta a hamis iránytűt az apjának. - Ezzel mit fogsz csinálni?
- Ezzel és a másik két tárgyal megmentjük a földet.
- És azokat hogy találom meg?
Dylan el sem kezdte a mondatát, csörögni kezdett a telefonja.
- Igen?–szólt a telefonba Dylan
- Thomas vagyok. Emberi kolóniákra figyeltünk fel Japánban.
- Hányan lehetnek?
- Talán húsz, de lehet, hogy kevesebb.
- Mi a teendő?
- El kellene, utazzunk Japánba egy repülővel és Amerikába hozni, ahogy eddig.
- Mikor indulunk?
- Holnap reggel kilenckor a repülőtéren.
- Rendben
Dylan letette a telefont.
- A keresésben nem tudok segíteni, mivel nem is tudom hol keresni, meg el is kell, holnap reggel utazzak Japánba. Körülbelül kilencvenötben érek haza, amíg egész japánt átfésüljük.
- Kilencvenötben?
- Az utolsó naplemente előtt öt nappal. Így számoljuk jelen esetben a napokat.
- És ilyen későn szólnak, hogy holnap indultok?
- Ők is most tudták meg és nem szabad késni. El kell hozni őket Amerikába, mert valószínű, hogy az Utolsó naplemente megakadályozásához mindenkire szükség lesz.
- Rendben, és nekem ki fog segíteni a keresésben?
- Ismerek egy nagyon okos ember. 190-es IQ szinttel rendelkezik. Kennedy Cobb neve.
Bella meglepődött, mivel vele már hazafele találkozott. Nem szólta el magát, úgy próbált tenni, mint aki nem ismeri.
- Biztosan jól kijövünk majd.
- Természetesen.
Este mikor lefeküdtek az emlékei még inkább kezdtek megjelenni. De mind csak gyerekkori emlékek. Az első bicikli, az első nap az iskolában, az első csók.
Az emlékek szerre jöttek elő. De érzett bennük valamit, amit még ő sem tud kifejezni. Hiába gondolkodott nem jött rá hogy mi az, és hogy jó, vagy rossz.

    Bellának az agya nem tudta a sok emléket földolgozni egyszerre, nem tudott már korlátot tartani így nagyon kifáradt és mély álomba merült. Ismét ugyanazt az álmot látta, amit a kórházban. A bárka, a radaron minden rendben és egy madár, amit ismét elhajt, majd a hajó elsüllyed. De most nem ébredt föl. Eközben Dylan csomagol a holnapi útra. Tudja, hogy talán soha nem fogja látni a lányát, ha most, elmegy, viszont nem maradhat mivel a küldetés része, hogy megmentsék az embereket.
Dylan az az ember, aki sokat gondolkodik. Mindig töpreng valamin, és mindig izgul. Emlékszik, hogy volt egy barátja, aki folyton rossz tanuló volt. Tudatlanul is az egyik legmegértőbb barátja volt. Megfigyelte, hogy majdnem mindig vidám, és kevésszer, lényegében egyszer látta őt szomorúnak. Rájött egy fontos dologra. Nem az a boldog élet titka, hogy sokat tudjunk, elég, ha csak azt tudjuk, ami a boldog élethez kell.
Dylan annak ellenére, hogy tudta ezt, mindig sokat gondolkodott.
Ezen az éjjelen, megfordult a fejében, hogy átverte a lányát. El akart menni innen, de nem hagyta és a hajóját fölrobbantotta. Azért, hogy mentse a saját bőrét, mert szíve nem volt átmenni, de a lánya meg tudná menteni.
- Önző dolog- gondolta- Önző vagyok, de most már nem lehet visszafordulni. Nem hagyom meghalni a földet hétmilliárd ember, életért sem!