Markodban | Befejezett

Markodban - 9.

KURO SZEMSZÖGE

Már kiizzadva futottam végig az utcákon, Kent keresve. Miután olyan gyorsan eltűnt, eléggé mérges voltam . Aztán a dühöm lassan átformálódott szomorúsággá... aztán aggodalommá.
Megnéztem a pizzázóban, parkokban...minden olyan helyen amiről tudtam hogy kötődik hozzá, ebből mondjuk keveset tudtam ezért inkább nagyjából mindenhol kerestem. Felhívtam a bátyját is, hátha ő tudja hol lehet., vagy esetleg nála van... nem volt ott sem.

Futás közben hirteleb ötlettől vezérelve befordultam egy kisebb mellék utcába. A lélegzetem is megállt amikor felfogtam, hogy mit láttam. Nem tudtam, hogy örüljek-e annak, hogy megtaláltam...vagy legyek mérges mert valaki mással kavart.
Megsemmisülve ácsorogtam, kikerekedett szemekkel nézve a két fiúra. Amikor Ken észrevett, rögtön eltolta magától a vörös srácot, és elkezdett futni.
Utána futottam és mikor utolértem, megfordítottam magam felé és szorosan átöleltem. Először megpróbált kiszabadulni ölelő karjaim közül, de ez nem sikerült neki.

-Kérhlek...maradj velem...-lihegtem mikor kicsit lenyugodott. Körülbelül a fél várost futottam át érte. Megadva magát ölelte át a nyakamat, és fejét belefúrta mellkasomba.
Még mindig szorosan tartottam, mikor egy köhintést hallottam a hátam mögül.
Na a vöröske...

-Te még mindig itt vagy? -kérdeztem flegmán, miközben öleltem Kent. Láttam a vöröske arcán, hogy megsértettem. Ez gyors volt.
-Ő az enyém, húzd el a beled innen. -jelentettem ki könnyedén, és olyan szemekkel néztem rá, amitől azonnal megfordult és futólépésben elhagyta a színhelyet.

Kifújtam az eddig tüdőmben tartogatott levegőt, majd megragadtam Ken csuklóját egyik kezemmel, másikkal pedig álla alá nyúltam, arcát enyémhez fordítva. Lágyan megpusziltam ajkait, mire ő egy szenvedélyesebb csókkal jutalmazott. Ojha...
Viszonoztam a csókot, majd lassan elváltunk egymástól. Megvillantottam fogsorom egy mosoly kíséretében, majd elindultunk.
Direkt szűk utcákon mentünk keresztül, mert ott senki sem járkált. Így mikor megfogtam Ken kezét séta közben, ő kicsit elpirulva hagyta, aminek nagyon örültem.
Boldogan, vigyorogva sétáltam az utcán, majd Ken megtorpant. Én is megálltam, és kérdőn ránéztem.

-Kuro...-nézett félre, én meg még mindig arcát fürkésztem, hogy ki tudjak olvasni belőle valamit. Nem jött össze.
-Felejtsd el.-rázta meg a fejét. Na ezt utálom!

-Most hogy elkezdted, folytasd is! -mordultam fel. Látszott rajta ahogy kicsit megremeg majd csak mégegyszer megrázza a fejét, ezzel intve, hogy "nem". Bahhh komolyan...

Úgy döntöttem, hogy most az egyszer nem fogok faggatózni. Egy sóhaj kíséretében inkább hagytam elfelejtődni a témát. De akkor is idegesít. Már maga az a tény, hogy van valami amit nem akar elmondani. Nem vagyok megbízható? Vagy mi a rák?
Tovább sétáltunk csendben. Senki nem szólt a másikhoz. Egyszer csak eszembe jutott valami. Félig-meddig a szemem sarkából ránéztem Kenre, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy talán ez a megfelelő alkalom, vagy halasszam máskorra..
Ez úttal én álltam meg, és egy köhintés után el is kezdtem mondani a Kennek tervezett szavakat, mikor ő is felém fordult és figyelmét nekem szentelte.

-Lehet, hogy annyira nem ismerjük egymást, de mit szólnál ahhoz, ha...

Be is fejeztem volna, ha valaki nem zavar bele. Hátulról megkopogtatták a vállam, én meg ideges fejjel fordultam a zavaró tényező felé. Na, már csak ez hiányzott... persze, hogy nem lehet nyugtom. Már megszoktam. De miért ő?