A Hét

Első

- Köszönöm, Mrs. Smith! Akkor két nap múlva találkozunk. - intettem az öregasszonynak, majd az aprót óvatosan eltüntettem és beléptem a lépcsőházba.

Ahogy a kezeimet a zsebembe csúsztattam, átmorzsoltam a mai bevételt az ujjaim között és nyeltem egyet. Kevés, nagyon kevés - gondoltam. Próbáltam nem is gondolni rá, mondogattam minden nap magamnak, hogy idővel minden megoldódik és könnyebb lesz, de az idő annyira lassan telik és ez idő alatt a dolgok súlya is gyarapodott. Amikor kiértem a lépcsőházból, a kapucnimat a fejembe húzva léptem az utcára. Nem vagyok paranoiás, de az óvatosság egy igen fontos dolog. Amint pár sarokkal elhagytam Mrs. Smith házát, nyugodtabban lépkedtem én is a házunk felé. Sietnem kellett volna haza, ugyanis hajnalban indultam volna dolgozni a munkahelyemre és már későre járt, de utáltam otthon lenni - akkor még - és ehelyett mindig tettem egy kisebb kitérőt, hogy addig is teljen az idő. Viszont akármennyire is húztam az időt, végül mindig hazaértem. Mondhatni "Minden út a házunkba vezet!". Reszkető gyomorral álltam meg az ajtónk előtti lépcsőn. Férfi vagyok, az Isten verje meg, de félek. Minden férfi fél, már ha csak az alap félelmi faktorról beszélünk, akkor is, csak nem vallja be a világ színe előtt. Hülye lennék én is bevallani, viszont érzem. Az érzéseimet nem tudom tagadni. Kicsit közelebb nyomtam a fejemet az ajtóhoz, hogy halljam, mi vár rám odabent, viszont zavaró csend fogadott. Fél szemmel a kezemet a kilincsre helyeztem és lassan benyitottam a lakásunkba. A kép, ami fogadott, nem volt szokatlan, csak kicsit hamar következett be, mint az várható volt. Ez volt benne a fura. Apám, az a mocsok, az asztalra dőlve aludt, sörös üveggel és már elégett cigarettával a kezében. A horkolásának zaját a nappalinkból szűrődő mese dallama vágta ketté. Gondoltam, hogy még fent vannak a kicsik, viszont az anyámat még nem láttam. Így kíváncsian indultam meg a nappali felé, már sokkal nyugodtabban. A kanapén az öt éves kishúgom - Daniella - és a tizenkettő éves öcsém - Dennis - tanyázott egy-egy papír tányérral a kezükben, amelyen egy kevés krumpli és ketchup volt. Szomorú mosoly ült az arcukon és én tudtam, azért vagyok, hogy megadjam nekik a legjobbat, amit csak megérdemelnek. És tudtam, hogy a legjobbat érdemlik.

Leguggoltam az öcsém elé és szóra bírtam.

- Den, anyu és Dom hol vannak?
- A konyhában, most mentek be - válaszolta, majd bekapott egy krumplit.
- Rendben, köszi öcskös - összeborzoltam a haját, adtam Daniella feje búbjára egy puszit, majd beléptem a konyhánkba.

A konyhában anya várt, egy újabb sebbel a karján és Dom, a tizenhat éves öcsém, aki az egyik híresebb gyorskajáldában dolgozik. Legtöbbször általa van az asztalon étel, ezért is tartozom neki hálával. Legalább ő felfogta a dolgok súlyát, ha már a tizennyolc éves bátyja - Darrell - csak aludni jár haza, vagy még arra sem képes, hogy haza tolja a képét és közölje " Élek még, kösz ". Ahogy Dom, úgy én is azon voltam, hogy az alkoholista, naplopó apánkat - már ha lehetett apának nevezni - kitakarítsuk innen. A módszer, hogy hogyan csináljuk, ismeretlen volt, csak annyit tudtunk biztosra, pénzre van szükségünk, hogy ezt megvalósítsuk.

Az anyám épp Daniella gyógyszereit pakolta ki a szekrényből, beletette a kupakba, adott egy pohár vizet és megkért, adjam oda a kishúgomnak. Bólintottam, majd elindultam a nappali felé, ahol a két legkisebb D már indult volna aludni, de még időben szóltam a húgomnak, hogy ideje bevenni a gyógyszereket. Fáradt mosollyal odafutott, a kupakból beöntötte a szájába a bogyókat, ivott rá egy korty vizet és már el is tűnt a szobájukban. Belehalnék, ha valami baja esne.

Vettem egy nagy levegőt, megfordultam és a konyhába vettem az irányt. Az anyám az utolsó elmosott poharat tette a csorgatóba, az öcsém pedig - több, mint valószínű, hogy - elment aludni. A gyógyszeres kupakot visszaraktam a helyére, a poharat pedig az asztalra tettem. Leültem az egyik székre, a fejemet megtámasztottam a bal kezemmel és fáradt szemeimmel a konyhát pásztáztam. Omladozó falak, leszakadt szekrényajtók és egy szenvedő anya, aki nem ezt érdemelte. Lenéztem az asztalra, amelyen könyököltem és egy összefoldozott terítőt láttam magam előtt. Nagyon röhejes. Már-már visszataszítóan.
Megdörzsöltem az orrnyergem, majd hátratűrtem a hajam, hogy jobban lássam az anyám megtört arcát. Oh, bár ne így látnám Őt. Egészségesnek akartam mindig is látni. Erős, azt nem tagadhatom, viszont harminchét évesen nem úgy kellett volna kinéznie, mint egy mindent megélt, erős ötvenesnek. Egy fáradt mosoly kíséretében megszólított.