Ellenállók [Befejezett]

24. JOSH

- Megtudtam valamit. – mondta Isabelle, amikor a folyósón mellém sodródott.

- Mit? – kérdeztem, de el se vettem a tekintetem a folyósóról.

- Tudom, hogy hol vannak Danáék. – hirtelen megálltam, karjánál megfogtam Isabelle-t, hogy megállítsam.

- Hol vannak? – felnézett rám.

- Tegnap este, nem messze Hope szobájától, találtam egy ajtót. Az őrök elmentek akkor, mikor én odaértem, de nem vettek észre, és bementem.

- Tessék? – szorítottam meg egy kicsit a karját idegességemben. Isabelle elcsitított.

- Csönd. Hagyd, hadd folytassam. – csak bámultam kék szemeit. Mi lett volna, ha elkapják?

- Szóval, bementem és mindenhol ketrecek voltak, benne emberekkel. Fogalmam sincs kik voltak azok, de biztos, hogy a külső zónákból zártak be embereket. És lehet, hogy Dana és Aaron is ott van.

- Várj. Akkor nem láttad őket? – Isabelle megrázta a fejét.

- Elkaptak. – beletúrtam a hajamba. – De nem történt semmi. – kíváncsian figyeltem.

- A bátyám talált rám. És tudta, hogy én vagyok az. – a bátya? Isabelle-nek van bátya? Vajon David tudja?

- Hogyhogy a bátyád? Neked van egy bátyád? – Az érzés, amikor többször mondasz ki egy szót és egyszer csak érvényét veszíti a jelentése. Nálam pont most ez történt.

- Én se tudtam róla. – kicsit eldöntötte fejét. – Vagyis, azt hiszem álmodtam már róla.

- Emlékeid vannak a családodról és nem szóltál nekem? – mivel biztos elég hangos voltam, Isabelle körbenézett a folyósón. Nem volt senki sehol, majd gyorsan behúzott mindkettőnket egy ajtó mögé. Felkapcsolta azt a kis villanyt, ami a fejünk felett lógott. Körülnézve ez a takarítószertár.

- Nem éreztem magam kötelesnek elmondani bárkinek is.

- Nekem azért igazán elmondhattad volna. Végül is a pasid vagyok. – itt Isabelle elmosolyodott, én meg nem tudtam min.

- Szóval a pasim vagy? – most már én is mosolygok.

- Akarod, hogy az legyek? – neki támaszkodtam a fémpolcnak a feje mellé, odanyomva őt. Felnézett rám gyönyörű kék szemeivel, hosszú szempillái majdnem a vékony szemöldökét verdeste.

- Tudod – kezdtem -, nem tudom elhinni, hogy nem vették észre, hogy te nem Hope, vagy, mert te milliószor szebb vagy. – Isabelle mosolyogva és teljesen elpirosodva forgatta a szemét. – Hé! – fogtam meg csöppnyi állát, hogy megint szemembe nézzen. – Komolyan mondtam. – mélyen a szemébe néztem, majd tekintetem az ajkára vándorolt. Olyan rég csókoltam már meg. Isabelle, mintha olvasna a gondolataimban, neki ugrott a számnak.

Nem haboztam rögtön visszacsókoltam, majd szenvedélyesen egymás száját kezdtük el falni. Nyelvem bejutásért esedezett, amit Isabelle meg is adott. Nyelveink erotikus táncot járt a másikéval. Még jobban odanyomtam a fémpolcokhoz őt, mire arról leesett néhány dolog, ami hangosan csörrent a padlón, de ez egy kicsit se zavart. Ujjaimat a hajába vezettem, utam lefelé tartott az arccsontján, a nyakán, kulcscsontján, majd megragadtam a csípőjét, és felkaptam.

Isabelle közben ledobta rólam a fekete dzsekimet, én meg eszméletlen kis falatnyi szoknyája alatt megfogtam a fenekét, hogy jobban tartsam. Na meg más ért...

Lábait derekam köré csavarta, csípőjét folyamatosan hozzádörgölte az enyémhez. Felnyögtem, majd nyakát csókolgattam. Mindenhol puha csókokkal hintettem be. A vállát, nyaka és válla találkozását, kulcscsontját, mellkasát.

Zihálásunk egybeforrt, és már nem tudtam hol kezdődöm én, és hol végződik ő. Az eltelt napok minden szenvedélyét, hiányát adtam bele csókjainkba, amit ő ugyan olyan intenzitással vissza is adott.

Megfogta pólóm szegélyét, majd áthúzta a fejemen. Egymás szemébe néztünk, kisimított egy hajtincset a szememből, majd végig simította alig érintve ujjával az arcom, követve az állkapcsom vonalát. Annyira kívánom őt, de sem az idő, sem a hely nem alkalmas most erre.

- Találkozzunk ma éjfélkor itt. – mondtam, majd megpusziltam az orrát, és letettem a földre. Visszakaptam magamra a pólómat és a dzsekim, majd beletúrtam a hajamba.

- Maradj itt néhány percig, utána gyere ki te is. – adtam neki egy utolsó csókot, majd kimentem. Amint behúztam az ajtót mögöttem egy Végrehajtó ment el előttem. Megálltam az ajtó előtt, mint, aki karót nyelt, míg el nem ment az őr. Kifújtam a levegőt, az irányába néztem, majd összeszorított állkapoccsal mentem az ellenkező irányba, céltalanul vissza se pillantva a szertár ajtajára.

Olyan estét fogok Isabelle-nek alakítani, amit soha sem fog elfelejteni.

Minden egyes óra, amennyit várni kell, hogy ismét karjaimba tarthassam, felülmúlhatatlanul hosszú és fájdalmas lesz. Alig várom az estét.