Önmagunk árnyékai [Szünetel]

Prológus

Piszkos, sáros arccal tekintek fel az égre, amit még megvilágítanak a lemenő Nap utolsó fénysugarai. Újra elfog az az érzés - ami mostanában gyakran megtörténik velem naplementekor -, hogy ma látom utoljára a Napot. Ilyenkor muszáj megállnom egy pillanatara, hogy gyönyörködhessek benne, még vethessek rá egy utolsó pillantást, és engedjem, hogy a meleg sugarai, amelyek minden este a maradék reményemmel együtt foszlanak szerte a horizonton, még utoljára megsimogathassák az arcom koszos, kiszáradt bőrét. Még ha túl is élünk egy újabb éjszakát itt, a vadonban, a semmi közepén, félek, hogy örökké sötétségben kell majd bandukolnom egy általam elképzelt világ virágzó paradicsoma felé. Igen, az elején még vakon bíztam a megérzéseimben, úgy véltem minden arra utal, hogy van innen kiút. Mára már hülyeségnek, gyerekes bolondságnak tűnik az egész. Hamis reményt ébresztettem másokban, magamban, félelemből és szenvedésből kovácsoltam valósnak semmiképp nem nevezhető bizonyítékokat. Ezt juttatja eszembe minden egyes naplemente, a lassan múló reményt, ami egyszer végleg oda lesz. Rettegek, hogy a fényes napkorong az égen ugyanilyen véges, és átmeneti.
- Dana - szólít meg egy ismerős hang közvetlenül a jobb oldalamról. Én továbbra is csak állok némán, és az egyre szürkülő, lomhán úszó fátyolfelhőkkel teli eget figyelem. Így talán sikerül a fiú tudtára adnom, hogy nem akarom hallani. Semmit nem akarok hallani. Bármit is mond, úgyis ugyan az lesz a vége. Nekem pedig semmi kedvem egy újabb személy reményvesztettségével szembesülni. Hát nem elég a saját szenvedésem?
- Dana - hallom újra a nevemet, mire idegesen kifújom a levegőt, mint egy felbőszült bika. Már nyitnám is a szám, hogy újra kioktassam ezt az örök-nyugodt fajankót, amit már megannyiszor megtettem korábban, azonban ő egy lépéssel előttem jár. Remegő kezembe csúsztatja az övét, és kezének melege eszembe juttatja, hogy még mindig él. Reménytelennek tűnt, de valahogy megcsinálta. Ettől egy kicsit megnyugszom, viszont mikor tudatosul bennem az érintése, hirtelen felé kapom a fejem, és kérdőn nézek rá. Látom, amint kinyitja a száját, és szavakat formáz vele, hallom is őket, azonban a jelentésük csak pár pillanattal később jut el a tudatomig. Nem azt mondja, amire számítottam. Egyáltalán nem.
- Azt hiszem, találtunk valamit.