Önmagunk árnyékai [Szünetel]

Második fejezet

Útban a házunk felé végig a McGregor lány esetén jár az eszem. Többször is átgondolok mindent, amit Kosette mondott, és minduntalan arra jutok, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Az öngyilkosság, a betegeskedés, az, hogy McGregorék csődbe mentek; ráadásul Kosette azt sem említette, hogy a „néhány" cipó alatt a pékség készletének felét érti, ugyanis annyi mindent vett, hogy el sem fért a kezében a sok zacskó. Honnan volt rá egyáltalán pénzük? Tudom, hogy semmi közöm Westwoodék pénzügyeihez, de képtelenségnek tartom, hogy Kosette családja hirtelen akkora vagyonra tett szert, hogy megengedhesse magának két másik ember eltartását is. Ráadásul a barátnőm elmondása szerint még csak nem is voltak jóban McGregorékkal... Szóval sántít nekem ez az egész sztori, és érzem, hogy van valami – egy elég nagy valami -, amit Kosette-ék nem árulhatnak el nekem. Arra viszont nem tudok rájönni, mit titkolnak előlem, így csak annyit tehetek, hogy megbízom a legjobb barátnőmben.
- Jó reggelt! – köszönök életunt hangon, mikor belépek az ajtón. A húgom és apa már az asztalnál ülnek, anya az apró konyhában sürög-forog. Már készülődnek a reggelihez. Igyekszem én is csatlakozni hozzájuk, de először megtörlöm a koszos csizmámat egy, az ajtó előtt heverő, lábtörlőnek kinevezett rongyban, aztán pedig a helyére akasztom a kabátomat. Végigsimítom a csuromvizes hajamat, a belőle kicsavart vízcseppek pedig parányi tócsát képeznek a kőpadló egyik mélyedésében. Már félúton jártam, mikor elkezdett szakadni az eső.
Amint beljebb lépek a konyhába, észreveszem, milyen feszült a hangulat.
- Valami baj van? – kérdezem felvont szemöldökkel, miközben óvatosan kihúzok egy széket, és leülök a húgommal szemben, aki épp azzal a rongybabával játszik, amit anya varrt neki pár éve a kinőtt ruháinkból.
- Nem, semmi baj, kincsem – feleli anya, de a mosolya nem olyan szívből jövő, mint általában. Ezt azonban nem áll szándékomban megjegyezni, inkább elhatározom, hogyha ők nem beszélnek, akkor majd én fogok:
- Tehát még nem tudjátok, hogy Mary McGregor meghalt – közlöm csak úgy félvárról. Arra számítok, hogy a szüleim sajnálkozni kezdenek majd, vagy hasonló – mert a normális emberek általában ezt teszik -, de meglepetésemre nem ez történik. Egymásra néznek, és nem kell semmit sem mondaniuk, szavak nélkül is megértik a másikat. Nekem viszont fogalmam sincs róla, mi ez az egész. Úgy érzem, ők is titkolnak előlem valamit. Végül apa felém fordul, és megkérdezi: - Ő az a lány, aki Westwoodék mellett lakik a családjával, ugye?
- Igen. Vagyis ő volt – teszem hozzá.
- Remélem kifejezted részvétünket – feleli apa, majd visszatér a könyvéhez, amit eddig olvasgatott a reggelire várva. Még csak le sem szidott, amiért érzéketlen voltam.
Pár perc múlva anya elkészül az étellel, amit szokatlan némaságban elfogyasztunk, aztán Camilla elkezdi összepakolni az ütött-kopott tányérokat. Felajánlom, hogy én is segítek a mosogatásban, de anya tiltakozik, és beküld a szobámba, hogy készüljek az Aratásra.
Óh, igen, az Aratás. Már teljesen ki is ment a fejemből. Ami elég vicces, tekintve, hogy az ember általában nem felejti el csak úgy, hogy délután egy kapitóliumi majom talán kimondja a halálos ítéletét. Illetve nem is; idén nem a körzet kísérője lesz az, aki újabb két gyereket küld kegyetlen halálba - mert ez a Harmadik Nagy Mészárlás éve. Hirtelen Snow elnök undorító képe jelenik meg előttem, ahogy áll a pódiumon a hatalmas tömeg felett, és bejelenti a Nagy Mészárlást. Szinte hallom kimért, kárörvendő hangját: "A hetvenötödik évfordulón – visszhangzik a fejemben -, emlékeztetőül, hogy a körzetek lakosai elárulták a Kapitólium állampolgárait, akik szerették, és megvédték őket, most minden körzetből döntsön az a kiválasztottak kilétéről, aki nevét a gömbből kihúzzák, ezzel elárulva a saját szeretteit."
A Viadal már egyébként is a legbrutálisabb dolog, amiről valaha életemben hallottam vagy olvastam, de egy ilyen Aratás ötlete a végtelenségig kegyetlen. Bár nem egészen világos számomra az, hogy az elnök komolyan olyan hülyének nézi-e Panem népét, hogy elhiszi, képesek vagyunk elárulni a családunkat, a barátainkat, szomszédainkat az idióta játéka kedvéért. Mert akit kihúznak majd, úgy is azt a személyt fogja a színpadra hívni, akit az egész körzetből a legjobban utál. Nem fair, de ebben legalább van valami logika. Hogy én kit küldenék? Őszintén szólva, fogalmam sincs, ugyanis Snow elnökön is a bandáján kívül egyetlen ember van, akinek szívesen nézném végig a halálát, azonban ő már kívül esik a korhatáron.