Önmagunk árnyékai [Szünetel]

Negyedik fejezet

 Felszállunk a vonatra, én pedig észre sem veszem, hogy elindulunk, amíg Effie beljebb nem lökdös az egyik kocsiba, és meg nem látom az ablakon keresztül a pályaudvar gyorsaságtól elmosódó körvonalait. Még mindig letargikus hangulatban vagyok, ezért nem kezdek el bámészkodni mindenfelé, inkább csak kiszúrok magamnak egy pontot. Jó, azt meg kell hagyni, hogy a vonat belseje a maga módján igenis gyönyörű – már az a része, amit látok -, viszont jelen pillanatban nagyon nem tud érdekelni, hogy a csipketerítős asztal, amivel már lassan két perce szemezek, mahagóni-e vagy tölgy, és hogy van-e belőle esetleg több is a szerelvényen. De nagyon jó bámulni.

Annyira, hogy csak félig-meddig figyelek oda, amikor Effie földöntúli hangon kiselőadást tart nekünk a hamarosan megejtendő vacsoráról, meg ilyen-olyan illemszabályokról, amiket már csak azért sem érdemes meghallgatni, mert úgy kezdi: „Örülnék, ha betartanátok...". Kit érdekel, hogy ez a nő minek örül? Miután ezeket felsorolta, csacsog még valamit arról, hogy hozzuk rendbe magunkat, és öltözzünk fel szépen, a külön nekünk fenntartott kabinban és a hozzá tartozó fürdőszobában mindent megtalálunk – persze ezt ő nem ilyen röviden és tömören fogalmazza meg.

- Most pedig megmutatom a szobáitokat! – visítja, de mintha egy másik világból érkezne hozzám a hangja. Ezután mindenkit egy másik kocsiba terel, tehát kénytelen vagyok elszakítani a tekintetem az új barátomtól, Asztalkától, és magam elé bámulva követni a kísérőnket egészen az újdonsült szobám ajtajáig. – Ne feledjétek, egy óra múlva vacsora!

Pillanatok múlva óriási robajjal vágódik be mögöttem az ajtó, pedig nem is emlékszem, hogy erősen csaptam volna be magam után. Hirtelen felerősödik még a legapróbb nesz is, és rájövök, hogy minden, amit eddig olyan tompán észleltem, és másvilágról jövőnek tituláltam, az én saját valóságom volt. Ez a borzalmas, áruló valóság.

Ledobom magam a szoba közepén terjeszkedő, hatalmas ágyra, miközben igyekszem arra gondolni, hogy ne gondoljak semmire. Nem akarom, hogy eszembe jusson az Aratás, a búcsúzás, a családom, vagy bármi, ami az otthonommal kapcsolatos, de legfőképp Kosette alakját akarom kiűzni a fejemből. Jelenleg bármit megadnék, csakhogy a bennem kavargó rengeteg érzés, és kép eltűnjön örökre, a helyét pedig végtelen üresség vegye át. Azonban hiába szorítom össze a szemem, hiába bújok egy hófehér, bolyhos párna mögé, az emlékek csak nem akarnak továbbállni, hogy helyettem mást kínozzanak. Inkább minduntalan a gondolataimba férkőznek, sündörögnek körülöttem, mint az éhes vadállatok, akik a megfelelő pillanatra várnak, hogy végre lecsaphassanak meggyengült áldozatukra. Aztán rám rontanak, nekem pedig nincs hová menekülnöm.

- Na, jól van, Daniela, elég az önsajnáltatásból – mormogom magamnak. Ennek így semmi, de tényleg rohadtul semmi értelme. Bujdokolhatok itt akármeddig, ettől viszont nem fog megváltozni a jelen, az időt pedig nem tekerhetem vissza. Az lesz a legjobb, ha most rögtön tudomásul veszem, hogy baromira kicseszett velem az élet. Mégpedig ehhez a legjobb barátnőm segítségét kérte. Jobban mondva a személyét, akit egykoron így neveztem. De túl kell lépnem ezen, bármennyire is fájdalmas. Pillanatnyilag az a legfontosabb, hogy növeljem a túlélési esélyeimet, ahogy csak lehet. Mert valljuk be, azok nem túl jók. Nem vagyok pesszimista. Ez színtiszta statisztika. Mivel a Tizenkettedikből származom, bérelt helyem van a vérfürdő áldozatait felszedő légpárnáson. Épp ezért nem bőghetek itt, egy ronda párnába dugva a fejem, mint valami pisis óvodás, maximum akkor, ha öngyilkos szeretnék lenni. Márpedig én nem szeretnék az lenni. Élni akarok. És különben is, megfogadtam, hogy többet nem sírok.

Első lépésként az antibőgőmasinák esélynövelő létráján, feltápászkodom az ágyról, és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Ahogy belépek, kellemes barack illat csapja meg az orrom és hűs levegő kezdi csiklandozni az arcomat. A vonat egyik apró ablaka résnyire nyitva van. A helyiség egyébként makulátlanul tiszta, nem olyan, mint a mi fürdőnek kinevezett kis szobánk, ahol mindent belep a szénpor. Ráadásul soha életemben nem láttam még ilyen modern eszközöket: a zuhanyzó, amellett, hogy vakítóan fénylő, rozsdamentes fémből készült, legalább két tucat funkciót ígér a használójának, a csaphoz pedig hozzá sem kell nyúlnom, mert ha alá teszem a kezem, máris megindul belőle a kristálytiszta, langyos víz. Először rettenetesen csíp, ahogy a víz hozzáér a tenyeremen lévő sebekhez, még szappan nélkül is, de tudom, hogy muszáj kitisztítanom őket. Szerencsére nem kell törülközőt használnom, mert a mosdókagyló mellé felszereltek egy berendezést, ami másodpercek alatt felszárítja a vizet a kezemről.