Beléd bolondulva

1. rész -

- Anne, figyelj rám – fordít szembe magával valószínűleg Finnick, de én csak kapálózom és próbálok kiszabadulni az erős kezei közül.
Folytonos sikítás rázza a testemet és folyik a könny az arcomon. Az Arénában számtalanszor történt ilyen. Olyankor mindig rám találtak és menekülnöm kellett. Most is menekülnöm kell.
Rugdosom és tekergek a kezei között, ő viszont sziklaként, mozdulatlanul fölém magasodik és beszél hozzám. Nem értem mit, nem hallom és a száját sem látom, el kell tűnnöm innen.
- Annie – üvölti el magát, ezzel kiszakít a gondolataim közül.
Zihálva rogyok le és megvárom, amíg teljesen kitisztul az elmém. Csak ez után veszem észre, hogy az ágyunkban fekszem, és csupán fehérnemű van rajtam. Még mindig remegve fordulok Finnick felé, aki könyökére támaszkodva figyelt egészen idáig. Most viszont el kell kapnia rólam a szemét, nehogy összetalálkozzon a tekintetünk.
Mezítelen felsőtestét vérző karmolás nyomok, néhol lila foltok tarkítják. Tudom, hogy egyiket sem a roham előtt okoztam.
Félve vándorol feljebb a tekintetem. Bal arcán hosszú, szivárgó seb éktelenkedik, de ez semmi, ahhoz a fájdalomhoz képest, ami akkor vág belém, amikor meglátom a könnyeket a szeme sarkában. Nem fizikai fájdalom tette. Százszor ennyi fájdalmat is tűrt már. Az bántja, hogy tönkrementem.
Képtelen vagyok megszólalni. Csak remegő szájjal figyelem a csöpögő vért. Újra és újra ugyanoda csöppen, egyre nagyobb foltot hagyva maga után a lepedőn. Pár másodperccel később idegesíteni kezd. Csöpp. Csöpp. Csöpp. Fájdalmat okoztam neki. Minden szempontból. Finn még mindig szótlanul figyel. Tudja, hogy most szükségem lenne rá, de nem ér hozzám, nem mozdul. Talán rájött, hogy sokkal jobb élete is lehetne, hogy, amikor épp nem kizsákmányolják, élhetne egy szép, normális lánnyal is. A gondolat megrettent.
Csöpp. Újabb piros csepp landol az ágyon. Lassan egybegyűlik a vér a seb sarkán. Mielőtt útnak indulna, hozzányomom a hüvelykujjam. Finnick felszisszen, és a kezemhez kap.
- Senki se szokta érteni, hogy nyerhettél – motyogja enyhén mosolyogva – azért elég kemény tudsz lenni.
- Bocsáss meg – suttogom.
- Megszoktam –kacag fel szomorúan, mire rögtön elkap egy hatalmas bűntudat hullám, amit ő is pontosan tud, különben nem tenné hozzá – csak vicceltem, kicsi. Le fogjuk győzni, megígérem.
Fájdalomtól eltorzult arccal közelebb csúszik hozzám, és szorosan magához ölel.
- Akkor... ma már nem fojtatjuk, amit elkezdtünk, igaz? – nevet halkan.
- De hülye vagy – forgatom meg a szemem nevetve és csak ez a nevetés ad erőt, hogy az ujjamra száradt vérének látványa ne rántson vissza a félelem és pánik kábulatába.

***

A nyikorgó padló zajára könnyedén felriadok. Finnick Odair, szinte csukott szemmel szedi össze a tegnap este széthagyott ruháit.
- Finn – nyöszörgöm álmosan.
Egy pillanatra megdermed, majd megrázza a fejét és mintha attól kitisztult volna, darabos mozgását hátrahagyva könnyeden megfordul.
- Anne – zöld szemein megcsillan az ablakon beszűrődő erős holdfény.
- Mit csinálsz? – nevetem el magam zavaromban.
Finnick a kezében tartott ruháira néz, majd rám és elkomorodik.
- Csak a megszokás – morogja.
Lekonyuló szájjal dobja el a hófehér ingét, amit a tengerparti homokfoltok kissé színeztek. Öles léptekkel semmisíti meg a köztünk terpeszkedő pár méter távolságot és fáradtan ledobja magát a puha ágyra.
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek – von magához bűnbánó ábrázattal.
- Azért nem kérsz bocsánatot, hogy le akartál lépni, a hova is? A te házadban vagyunk – mosolygok, miközben mélyen belélegzem az illatát.
- A mi házunkban, Anne – helyesbít vigyorogva, mire halkan felkuncogok.
- Tudom, hogy az ijesztő halárushoz akartál szökni – mosolygok szüntelenül.
- Igazából beszélni szerettem volna veled valamiről – törli le a vigyort a szájáról és komoly pillantást vet a fedetlen combomra – így nem tudok figyelni.
- Bocs – fojtom el a mosolyomat és magamra húzom a takarót.
- Köszönöm – biccent – szóval el akartam mondani, hogy hónapok óta csallak az öreg halárus asszonnyal.
- Azt hittem, hogy valami vicceset mondasz – nézek rá unottan.
- Menj a francba, Cresta – ragadja meg a derekam és könnyed mozdulattal magára ránt.
Végtelen sok emléket idéz fel bennem ez a testhelyzet. Valahogy egy idő után, mindenhol így találjuk magunkat. A nappaliban, a parton, a hálóban, Mags kertjében és minden olyan helyen, ahol Finn tud lenni és nem Finnick Odair, Panem szívtiprója.
- Holnap minden újrakezdődik – sóhajt Finnick és nyöszörögve feljebb húz magán.
- Csak pár nap az egész. Behunyod a szemed, gondolsz valami szépre és már élvezed is – cirógatom az egyik sebet a mellkasán – megöllek, ha élvezni kezded.
- Drága, egyetlen kicsi Anniem, ígérd meg, hogy soha nem fogsz megutálni emiatt – suttogja erőtlen hangon.
- Talán egyszer arra fogok ébredni, hogy egy szajhával élek együtt. Aztán meglátom a kidolgozott tested, a gyönyörű mosolyod, majd hallani fogom a hangod, a vicceidet, az intelligenciádat és rá fogok jönni, hogy a világ legmenőbb szajhájával élek együtt. – mosolyogva puszikat nyomok a nyakára – Ráadásul azt hiszem, cserébe te is elviselsz néhány dolgot velem kapcsolatban.
Ő bizony Finnick Odair, aki fél, hogy utálni fogják azért, amire kényszerítik, aki nem leli örömét abban, hogy minden este más lánnyal bújhat ágyba és, akit zavar, hogy a nyilvánosság előtt úgy van feltűntetve, mint, aki önként választotta ezt az életmódot.
- Egyszer velem jöhetnél a Kapitóliumba – veti fel, nekem pedig felszalad a szemöldököm.
- Mit csinálnék én ott? Napközben azon törném a fejem, hogy ki mellett fogsz este elaludni, éjjel pedig hallanám a zihálásodat, még, ha kilométerekre is lennél tőlem – mosolyodok el keserűen – egyébként se tenne jó az imidzsednek, ha meglátnának egy csúnyácska körzeti lánnyal.
- Az valóban nem. De az egy percig sem ártana, ha te lennél ott velem –bókol mosolyogva és belepuszil a hajamba. A válla felett látom a tegnapi vérfoltokat a lepedőn.
- Megleszek itthon, majd erre a pár napra hazaköltözöm. – ajándékozom meg egy erőltetett mosollyal és rögtön szemem elé tárul apám kárörvendő vigyora, anyám sírása és az öcsém morgása, amikor megjelenek hajnalban, az ajtajukban.
- Már így is utál a családod – dörmögi és lesiklik a keze kettőnk közé, a hasamra, így simán, könyökből leemel magáról. Fájnak még a sebei.
- Hisz nincs rá okuk? – nevetek fel hirtelen, de azonnal meg is bánom, mert Finn épp nincs vicces kedvében.
- De van, kicsi, kurva sok van – söpri le magáról a takarót és arcát a kezébe temetve felül
- Ne csináld már – térdelek mögé és erősen átkarolom.
- Anne, az apád meg fog ölni - mondja vidám hangon, mire egy pillanatra eltöprengek azon, hogy vajon teljesen rendben van-e.
- Benne van a pakliban – értek vele egyet és a vállára támasztom az állam – nem megyünk le a partra?
- Nem rossz ötlet – motyogja és ugyan, nem látom, de hangján hallom a halvány mosolyt.
Tulajdonképpen a „partra menés", a házból kilépést jelenti, hiszen Finnick a legszélső házat kérte, hogy a nyitott ablaknál alvás közben is hallhassa a tenger moraját. A különbség annyi, hogy, amikor megkapta a házat, még vele volt a családja. De az már régen volt.
Finn egy lepedővel a vállán sétál előttem és láthatóan teljesen átszellemül. Néha, ha nagyon elkapja a romantika, mond olyat, hogy én vagyok élete egyetlen szerelme, de tudom, hogy ez nem igaz.
Mert lehet, hogy még egyetlen lány iránt se érzett semmit előttem, de a tenger volt az első szerelme, ami haláláig ki is fog tartani mellette.
Én csak reménykedem benne, hogy ilyen szerencsés lehetek.