Story Of My Life

Season 1. ~ Chapter 37.

.::Lily Smith szemszöge::.

Louis karjában feküdni, - miközben ő lágyan cirógatja a hátam-, nagyon megnyugtató, még egy ilyen helyzetben is. Körülbelül egy órán át tartó zokogásom most fejeződött be, így egy kicsit még szipogva, piros szemekkel hajtottam a fejem újra Lou mellkasára. Annyira jól eset a közelsége. A szerelmem halkan dúdolt a fülembe, miközben egyik kezével a hajam, másik kezével a hátam simogatta. Miután befejezte a dalt a hajamba puszilt. Már fél tíz fele járhatott, ezért nemsokára elnyomott az álom...

A reggeli fény betöltötte a szobát. Még mindig ugyanúgy feküdtem Louis karjaiban, mint mikor elaludtunk. Felnézek enyhén borostás arcára, ami tudatta felem, hogy a vőlegényem fenn van. Tengerkék szeme résnyire nyitva volt, kezével pedig eltűrt egy kósza tincset az arcomból. A szemem égett a tegnap esti sok sírástól, és biztosra vettem, hogy óriási karikák húzódnak alatta.

- Jó reggelt, gyönyörűm!- szólalt meg Louis reggeli mély hangján, amely más esetben megborzongtatna, de ebben a helyzetben még ez se hat rám.

- Neked is!- mondtam elhaló hangon, majd átfordultam a másik oldalamra, ezzel hátat fordítva Lou- nak. Nem akartam így a szemébe nézni. Kezét a derekam és a hasam közé tette, így közelebb préselt magához. Egy rossz érzés kerített hatalmába, amitől bármi áron szerettem volna megszabadulni, de tudtam, hogy ez lehetetlen. A perc, amikor kimondják a nővéred halálos ítéletét, a tudat, - hogy pár év, esetleg hónap múlva elveszítheted az egyetlen embert, akit még a rokonodnak nevezhetsz, aki az egyik legfontosabb személy az életedben-, nem hagy nyugodni. Ez az érzés felemészt belülről. Nem is tudom, hogy mihez kezdenék most Lou nélkül. Szívből örülök, hogy itt van velem, és próbál lelket önteni belém.

- Baby, minden rendben lesz!- suttogta a fülembe, miközben keze simogatta a hajam. - Melody erős nő! Másodszorra is túl fogja élni!

- Mi van, ha nincs igazat?- kiabálta, a könnyeimmel küszködve, miközben téptem ki magam a keze közül. Louis rögtön utánam felült az ágyról.

- Kicsim! Nyugodj le, és feküdjünk vissza még egy kicsit. Ha idegeskedsz az nem tsz jót a babának!

-Mégis hogy nyugodjak le? Fel tudod fogni, hogy mit érzek?- kiabáltam a szemeibenézve. A könnyeim utat törtek maguknak, de engem ez egy kicsit sem érdekelt. Felálltamaz ágyról, de a lábaim összecsuklottak, és a földön kötöttem ki...