Érthetetlen érzelmek { Befejezett } Átírás alatt

Meggondolatlanul cselekszem!

Julie  SZEMSZÖGE

Ahogy az iskola kapujához értem felsóhajtottam . Éreztem, hogy ez a nap sem lesz egyszerű, biztosan történni fog valami.

A folyosókon még nem volt olyan rossz közlekedni, hisz annyi ember járt kelt nap mint nap hogy szinte már csak lökdösődve tudott az ember eljutni a tanteremhez.

Ahogy a terembe léptem, összesúgtak körülöttem. Kezdem megszokni, hiszen  miden egyes áldott nap ez megy, elhordanak mindennek miközben nem is ismernek.

- Nézzétek, már megint itt van! Nem figyeltem a gúnyos megjegyzésekre, egyszerűen nem volt hozzá még erőm sem. De aztán jött egy újabb megjegyzés.

- Már kezdtem reménykedni benne hogy felakasztotta magát!

- Én azt hittem felvágja az ereit. Kacagott a másik.

-  Én meg azon gondolkodtam,hogy talán  leszúrja magát. Az egész osztály rajtam röhögött, miközben fogalmuk sem volt róla mi történt velem.

 Ahogy a padomhoz értem, ledobtam a vállamról a táskát , a székre pakoltam a sálat meg a kabátot, majd lehuppantam a helyemre, miközben próbáltam nem arra fókuszálni hogy miket is kiabálnak. A fejem a padra hajtottam, próbáltam erős maradni, de ezúttal nagyon nem ment. Utat engedtem a könnyeimnek. Halkan sírtam, egyfolytában csak azt hajtogattam magamnak.

„Lépj túl rajta, erős vagy, mindenkinél erősebb" 

De nem ment, nem tudtam elengedni a fülem mellett a gúnyos megjegyzéseket, sőt nem tudtam megemészteni sem. Igen is fájt, hogy nem tudtam tovább erős maradni. Zavart, hogy az első akadálynál feladom a harcot. És végül az fájt a legjobban  hogy ilyen elcseszett az  életem! A kezemet a fülemre szorítottam, próbáltam még mindig nem meghallani, amiket a fejemhez vágtak.

- Na, mi van, sírdogálunk?

- Menj anyucihoz, bőgd ki magad a vállán. A szavak ólomsúllyá nehezedtek, a szemeim kipattantak, a fogaimat összeszorítottam.

 Felpattantam a helyemről, fogtam a cuccaimat, miközben kirohantam a teremből. Nem érdekelt, hogy a tanár utánam ordít. Akkor semmi sem érdekelt, de bárcsak ne így történt volna. 

Csak haza akartam jutni, nem akartam létezni, sőt meg akartam szűnni a világból. Rohantam haza. Csak arra az egyre tudtam gondolni hogy itt akarok hagyni mindent, és mindenkit.

Akkor semmi sem számított. Úgy éreztem semmi sem állíthat meg, hogy megtegyem ezt a szörnyű lépést. 

Mikor hazaértem, felrohantam a szobámba, körül se néztem, csak rohantam fel a lépcsőn. Hangosan csaptam be az ajtót, majd a fürdőbe rohantam. Ahogy beléptem, a tükörhöz sétálva ököllel belecsaptam,amitől a szilánkdarabkák a földre hullottak. Fogtam egy szilánk darabkát, majd gondolkodás nélkül egy határozott mozdulattal, a csuklómba szúrtam az éles tárgyat. 

Felfelé kezdtem húzni, a kezemen, amiből elkezdett ömleni a vér. Ordítottam, a könnyeim patakokban folytak, de akkor semmi sem számított. Kihúztam a kezemből a szilánkot, próbáltam a kezemben tartani, de kicsúszott a szorításomból, majd a földre esett.

 Összeestem, már nem kiabáltam, nem sírtam. Behunytam a szemem,miközben  átadtam magam a sötétségnek.