Cold | lh • Befejezett

18

Matek óra végéig az ajtó előtt vártam, hogy ha Calum kijön, tudjak vele beszélni. A szekrényeknek dőltem és bámultam kifele a fejemből. A csengő belehasított a fülembe. A folyosó hirtelen megtelt diákokkal. Mikor Luke kijött a teremből úgy tett, mintha nem is léteznék. Ezt már megszoktam tőle.

– Calum Hood! - kaptam el a kezét.

– A tanár hiányolt.- húzta mosolyra az ajkait.

– Miért mondtad azt Luke előtt, hogy mi lefeküdtünk? - vontam kérdőre.

– Mert.- vágta rá. Milyen bő válasz.

– De nem is feküdtünk le! Leállítottalak! - emlékeztettem vissza.

Nem feküdtem le vele. Csóknál több nem is volt. Úgy éreztem valami baromságot csinálok így haza küldtem Calumot. De a bűntudat így is felemészett. Hiszen megcsókoltam Luke legjobb barátját, sőt le akartam vele feküdni. És miért? Hogy komolyan vegyen.

– Egy dolgot elárulnál? - turtam idegsen a hajamba.

– Mit szeretnél tudni? - ásított egy nagyot.

– Miért hazudtál a legjobb barátodnak?

– Blake...- kezdte bámulni a cipője orrát.– Ezzel csak neki teszek szivességet. Te ezt nem értheted.

– Neked az szivesség, hogy megutáltatod magadat vele, és engem is? Nem fogod fel, hogy én teljesen bele vagyok esve abba a fiúba? - fakadtam ki.

Calum felnézett rám elkerekedett szemekkel.

– Neked vannak értéseid? - nevetett fel.

– Bazdmeg Calum!- vágtam az arcába.

– Azt hiszed ő bármit érzett irántad? Milyen aranyos.- mosolyodott el.– Csak megsajnált. Ennyi. Ezért volt veled. Vagy mert az apja lefizetette, kitudja.

Calum elhordott mindennek. A fejemhez vágta, hogy Luke soha az életbe nem akarna tőlem semmit. Hogy én neki is csak egy probléma vagyok, de foglalkozik velem, mivel már nincs sok hátra az életemből. Miért hiszi mindenki azt, hogy megfogok halni? Van esély arra, hogy túléljem. Egyszer sikerült. Másodszorra is fog. Tudom. Bebizonyítom nekik. Rezzenéstelen arccal hallgattam végig Calumot. Akit egyszer még a barátomnak vallottam. Velem senki sem beszélhet így. Váratlanul pofon csaptam Cal-t. A kezem nyoma pirosan tündökölt az arcán, egyből csendbe is maradt, sziszegve érintette meg a fájó területet.

– Ez fájt. Ügyes.- bolintott elismerően.

Összevont szemöldökkel néztem a fiúra. Mindenkit elveszítettem. Zoe, Taylor, Calum, Luke... Ashton meg Michael pedig soha nem volt annyira közeli barátaim, mint a többiek. De azért őket is elveszítettem. Szegény Blake-nek nem maradt senkije. Nem baj. Hozzá szoktam a magányhoz.

***

Utolsó óra. Kémia. Mi más? Csak hogy megnehezítsék a napomat, kémiáznom kell Luke-al. Fantasztikus. Félve ültem be a helyünkre Luke mellé. Mégcsak rám sem nézett. Egy füzetbe írt valamit hevesen. Köszöntem neki. Nem jött válasz. Megkérdeztem volt-e házi. Nem jött válasz. A szívem ketté szakadt. Én nem a rákban fogok meghalni. Hanem ebben. Luke elveszítésében. Egy kínszevedés volt végig ülni ezt az órát. Lopva néha ránéztem. Rájöttem valamire. Akkor vesszük igazán észre, hogy szeretünk valakit, ha már elveszítettük. Ez rám baromira igaz. Kicsengő után én voltam az első aki elhagyta a termet. Írány a kórház. Megint. Mások elmennek kajálni a barátaikkal vagy elmennek moziba suli után, én meg estig a kórházban vagyok. Jó kis délutáni program.

***

Ez a hét valami borzalmas volt. Minden alkalom mikor megláttam Luke-ot olyan volt, mintha sziven döftek volna és jó sokszor megforgatták volna bennem. Néha szokott nézni. Istenem miért nem tudok belelátni a fejébe? Tudni akarom mit gondol. Hogy valaha jelentettem-e neki valamit, vagy igaz amit Calum mondott. Apropó Calum. Ő ugyanúgy jóban van Luke-al mint előtte. Nem hiszem, hogy Cal nem mondta el neki az igazat.  Az egész hetet egy embernek köszönhetően éltem túl. Ez nem más mint Ben. Mikor azt mondta bármi baj van ő mellettem lesz, azt hittem csak kedvességből mondja. De nem. Tényleg itt van mellettem. Tudom, hogy nem szánalomból. Volt egy húga. Aki leukémiás volt és kiskorában meghalt. Ben nem volt mellette és nagyon megbánta. Azt akarja, hogy mellettem legyen valaki, és ő akar lenni az a valaki.

– Akkor mi lesz az esti bulival Hamilton? - ült fel az asztalomra Ben.

– Máris péntek van?- ráncoltam a homlokomat.

– Bizony. És van egy jó hírem. Luke ott lesz.

– Ez nem jó hír Ben.- ráztam meg a fejem.

– Blake gondolj csak bele! Tudnátok beszélni. Ha meg nem akar akkor féltékennyé tesszük.

– El akarom őt felejteni.- hajtottam le a fejem.

– Elő a régi talpra esett Blake-el légyszives. Azt a csajszit mindig is csodáltam. Annyira szókimondó voltál és nem érdekelt más véleménye. Erre itt ez a szépfiú te meg lecsúszott depis kislány lettél.

Soha sem hittem, hogy Ben ilyennek gondolt. Mármint talpraesettnek. Én csak bunkónak mondtam volna magam. De itt az ideje elásni a depis Blaket. Kitudja mennyi van nekem hátra. Ki akarom élvezni. Nem fogok egy fiú miatt szomorkodni, főleg nem Luke Hemmings miatt.

Pofátlanság az egész. Hogy én meghalok, mások meg élnek tovább. Borzalmas. Csak ahogy minden gondolathoz, ehhez is hozzá kell szoknom.