Beteljesülő álmok ~1D

Tizedik fejezet

Javítatlan:

Ha jellemeznem kellene a szobámat, körülbelül úgy tudnám, hogy a padló és a szekrények szétszórt zsepikkel voltak teledobálva, az ablakon besütöttek a nap csillogó, aranysárga sugarai, Amigo a földön kuporgott, én pedig... Hát persze, hogy az ágyamra borulva sírtam. Vagyis már csak könnyeztem, és bámultam az egyhangú, fehér plafont. Úgy nagyjából egy órája értem haza, nem köszönve senkinek, egyszerűen végigrohantam a lakáson, bevetettem magam a szobámba, és azóta nem változott semmi. Ugyanúgy, ugyanolyan pózban mereven fekszek, a kutyám se mozdul. Talán az egyetlen mocorgás annyi, hogy dobálom le az elhasznált zsebkendőket, meg néha az utcáról szűrődnek be zajok. Hála ég anyáéknak, hogy nem rohamoztak le azonnal, ugyanis ma mindketten itthon voltak, mégsem ugrottak egyből a nyakamba. Kopogásra eszméltem fel.

-Bejöhetek szívem?- hallottam anya óvatos, gyengéd hangját, mire sóhajtottam egy nagyot.

-Gyere- válaszoltam rekedten, a szülőm pedig benyitott.

Leült az ágyam szélére, simogatni kezdte a hajam:

-Akarsz mesélni?

-Kiutáltak az egyetemről- csuklott el a hangom, ami így is rekedt volt már a sok sírástól- Soha, de soha többet nem akarok oda menni. Látni se akarom- sírtam el magam ismét.

Egy puszit nyomott a homlokomra, aztán felállt, kinyitotta az ablakomat, a fülledt levegőre panaszkodva, és elkezdte összeszedni a használt zsepiket a földről, miközben válaszolt:

-Minden meg fog oldódni. Csak bízz a véletlenekben, és soha ne add fel az álmaid. Vele sem véletlenül találkoztál. Ezzel még célja van a sorsnak- és kiment, otthagyva engem az összekuszálódott gondolataimmal.

Csak az a baj, hogy jelenleg nem tudom mik az álmaim. Nem tudom mit szeretnék. Azt sem, hogy a régiekből miket akarok beteljesíteni. Válasszam Niallt, aki a véletlenből bukkant elő, akinek a céljai ismeretlenek, ami egyáltalán nem biztos, ezzel elvesztve az ismertet, a biztos álmot, aminek a beteljesítése végénél járok. Évekig küzdöttem ezért a nívós egyetemért, hogy utána elmehessek Hawaiira egy hónapot, aztán hazaérve dolgozni kezdjek valami gazdag cégnél. Bizonytalan, vagy biztos? Őszintén nem tudom. Amióta megismertem, kevesebbet jelentenek számomra azok az álmaim, amiket még ő előtte terveztem el. Már nem biztos, hogy ezt akarom. Már nem biztos, hogy végig akarom csinálni. Elvesztette értelmét a szememben az egész. De Niall egyre inkább foglalkoztatja az agyam. De mellette mit csinálhatnék? Mibe kezdhetnék bele?

Felálltam az ágyamról, és ölembe vettem a laptopom, egyből a google keresőt célba véve, hátha találok valamit. Hátha megkapom a választ arra, hogy mit kellene tennem. Miután semmi használhatóra nem leltem, elraktam, és visszafeküdtem az ágyra, Amigo pedig felmerészkedett mellém.

Már megint kopogás zaja szakította félbe gondolatmenetem, és nem tudom mennyi idő telhetett el, mióta kiment anya, de az biztos, hogy már majdnem sötét van. Válaszomra nem várt az illető, egyből nyílt az ajtó és Niall Horan jeges szempárjával találtam szemben magam, amiből kiolvashattam félelmet, idegességet, és szomorúságot is. Egyből mellém feküdt, átkarolt, és nyugtatóan cirógatta a karom. Nem szólalt meg, ahogy én sem, így csak csendben feküdtünk elmerülve a gondolatainkban, mikor végül Ő törte meg a csendet:

-Hogy vagy?- suttogott a fülembe, amire akaratom, és maga a helyzet ellenére is beleremegtem.

-Rosszul. És te?

-Mesélj el mindent- tolt el magától gyengéden, hogy a szemembe tudjon nézni.

Én pedig ugyan lassan, és többször megállva (mert volt, hogy elcsuklott a hangom, néha pedig rákezdtem a sírásra), de elmondtam. Mindent, ami az egyetemhez kötött, azt is, hogy mennyit küzdöttem érte, hogy ez volt az álmom, és, legfőképpen, hogy mi volt ma. Miket mondtak (Amik, megjegyzem, még most is visszhangoznak a fülemben), hogyan néztek, stb. Mikor befejeztem, kifújtam a levegőt, majd belefúrtam a fejem egy párnába, várva, hogy mit mondd.