Önmagunk árnyékai [Szünetel]

Ötödik fejezet

Kosette-tel az annak az iskolának nevezett romos épületnek az ajtajánál álltunk. Kétszárnyú, hatalmas nyílás, de nem olyan hivalkodóan nagy, mint a Törvényszéké; éppen csak akkora, hogy beférjen rajta egy rakás éhező diák, hogy az omladozó termekben majd a szénről, és annak különfélébbnél különfélébb felhasználási módjairól tanulhasson. Izgalmas, mondhatom... De már megszoktam, hogy tulajdonképpen csak egy fél adag tegnapi ebedért volt értelme iskolába járni. A többi gyereket pedig valószínűleg nem is érdekelte. Legalább kaptak valamit enni.
Az épület falát figyeltem, amin hatalmas repedés futott végig egészen a tetőig. Azon szintén tátongott egy nagyobb lyuk – a pár héttel ezelőtti vihar kidöntött egy fát, az meg telibe kapta az iskolát. Meg kellene javítani, futott át az agyamon. Azonban ha jobban belegondoltam, egy ilyen kaliberű építési munkálat túlságosan is nagy luxus lett volna ennek a körzetnek.

Míg én arról filozofáltam, mikor szakad ránk az egész létesítmény – mert komolyan nem sok híja volt -, a barátnőm a szokásos hobbiját űzte: Jedikiah Millert bámulta. A fiú nem messze, csupán néhány méterrel arrébb állt a barátai társaságában, azonban Kosette-et soha semmi nem riasztotta vissza attól, hogy őt nézhesse, olyan nagyon szerelmes volt belé. Illetve ő ezt állította. Én pedig természetesen elhittem neki.

- Nem értelek. Miért nem mész egyszerűen oda hozzá? – kérdeztem a mellettem álló szőkeségtől, a fejemmel pedig Jedikiah felé böktem. - Az mindent megoldana.

- Könnyű azt mondani! Mintha te oda mernél menni bárkihez is a suliból. – Kosette abszolút beletrafált, ami egy kicsit fájt is. Neki sosem mondtam el, mi történt akkor, de az nyilván feltűnt neki, hogy a nagyszájú, naiv kislányból egyik napról a másikra visszahúzódóvá váltam, aki állandóan életbölcsességekkel, meg cinikus megjegyzésekkel traktálta. Pedig pár hónappal ezelőtt sima ügy lett volna megismerkedni valakivel, még ha az két évvel idősebb is volt nálam, ráadásul fiú.

- Ez nem kifogás. Te te vagy, nem pedig én. Velem ellentétben neked jó a beszélőkéd, simán kidumálnád magad, akármi történne – feleltem, mire csak egy fájdalmas sóhajtást, és egy felettébb idegesítő szemforgatást kaptam válaszul. – Hát jó, végül is te döntöd el – mondtam, azzal annyiban is hagytam az egészet.

Kosette egészen a becsöngőig bámulta a Miller gyereket, és mivel még jó néhány perc hátra volt az első óra kezdetéig, én pedig rettentően unatkoztam, egy idő után csatlakoztam hozzá. Kicsit rosszul is éreztem magam miatta, ugyanis egyáltalán nem vallt rám az effajta viselkedés, de nem tudtam mit csinálni. Apa már nem járt a Zugba - mióta az megtörtént, nem látták ott szívesen -, így nem voltak új könyveim, amiket magammal tudtam volna hozni az iskolába, hogy legyen mivel elfoglalnom magam bizonyos esetekben, mint addig minden egyes nap. Ugyanis egyedül a körzet feketepiacán lehetett kapni valamirevaló könyveket – amik nem kapitóliumi idióták „hőstetteiről" szóltak, és nem voltak méregdrágák -, ráadásul mivel rajtunk kívül senkinek nem kellettek, az első pár darab után Solana Sane teljesen ingyen adta őket nekünk, csupán néhány alkalommal kért cserébe egy-egy apró szívességet. De lassan fél éve, hogy vele is megszakadt a kapcsolatunk. Noha még mindig rám köszönt, ha összefutottunk valahol a városban, viszont üzletelésről szó sem lehetett. Apa és anya világosan elmagyarázták nekem, hogy Solana a saját megélhetése érdekében nem adhat el nekünk több könyvet, különben őt is kiutálnák a Zugból, csak úgy, mint minket – én pedig tudomásul vettem, és még véletlenül sem akartam volna rosszat annak a nőnek, aki éveken át olyan jó volt hozzánk. Ennek ellenére rettentően hiányzott ő is, és a könyvei is.
Jobb híján ezért kezdtem hát én is Jedikiah Millert pásztázni a tekintetemmel. Próbáltam megérteni, mit eszik rajta a barátnőm, de mint általában, ez most sem sikerült. Sötét haja valóban olyan kócos volt, mint amilyennek Kosette már annyiszor leírta, de én képtelen lettem volna órákig áradozni róla. Mi van abban ugyan, ha valakinek kócos haja? Hozzám képest elég magasnak számított, és talán nem volt olyan betegesen vékony, mint a legtöbb gyerek a körzetben – a polgármester biztosan sokat fizethetett a családjának a megvarrott ruhákért. Ezek, és a mindig kedves, visszafogott mosolya ellenére egyáltalán nem tűnt ki a tömegből. Mivel Kosette-nek már nagyon régóta tetszett – kerek két éve -, tudtam róla, hogy viszonylag sok barátja van, mégis kifejezetten jelentéktelennek tűnt a nagyobb, valamivel gazdagabb kereskedők fiai mellett.