Mondd ki a nevemet

4. fejezet

A vásárlás sem ment velem könnyen. Kevin állandóan kérdezgette, hogy mit szeretek enni, de mindig azt válaszoltam, hogy ne izgassa magát rajta. Szégyelltem bármit is vetetni vele. Mert, sajnos, mivel gluténérzékeny voltam, otthon az ilyen étel elég sokba került. Anyám mindig szidott érte. Azért, mert meg kellett vennie a drága lisztet, drága tésztát, hogy egyáltalán tudjak valamit enni. Mivel a rizs viszonylag olcsónak számított, ezért legtöbbet ezt kaptam enni. Nem akartam Kevint anyagi csődbe vinni, hiszen már így is kifizette számomra az iskolát, a tankönyveket, valamint a házába lakom, mindent használok ott úgy, hogy nem fizetek érte. Persze, a szorongási roham rám tört. Pánikoltam azon is, hogy mit szólnak az emberek, hogy látják velem. Annyira gyerek voltam mellette és olyan idétlenül néztem ki. Bíztam benne, hogy nem találkozik semmilyen ismerőssel, és nem kényszerül magyarázkodni a jelenlétem miatt.

– Csilla, rendben vagy? – kérdezte, miközben megállt és megfogta a karomat. Ezt nem kellett volna! Összerándultam az érintésétől. Maga felé fordított. – Csilla! – szólt gyengéden.

– Persze, uram! Minden rendben! Miért? – hadartam és kitéptem magam a szorításából. Összefontam magam előtt a karomat védekezésképpen. Mivel nem néztem rá, nem tudtam, mit csinál, miért áll még mindig. Aztán megadtam magam, és csak arra fordítottam a fejemet, ahol állt. Nézett. Most én kérdeztem: – Valami baj van, uram?

– Csilla, örülnék, ha neked is tudnánk ételt venni. Nem szeretném, ha éheznél nálam. Bátram mondd meg, mit szeretnél.

– Jó, rendben, uram – bólogattam engedelmesen. Tök mindegy, csak menjünk már, mozduljunk már!

Nagyot sóhajtott és tovább mentünk a sorok között. Úgy gondoltam, nem akasztom ki tovább, így azért, ha megkérdezte újra, hogy ez vagy az jó lesz-e, bólintottam. Láttam, ettől megnyugodott. Alig vártam, hogy végezzünk. Vásárlás után elvitt még a könyvtárba, mert az még belefért az időnkben. Sikerült beiratkoznom, és máris választottam magamnak két könyvet. Természetesen két romantikus könyvet választottam. Mind a két könyv elején egy-egy szerelmes pár volt. Az egyik könyv történelmi regény volt. Egy fekete hajú macsó férfi tartott a karjai között egy vörös hajú szépséget, akinek a felső ruhája le volt csúszva, és kicsit kivillantak a mellei. Nem tudtam megállítani a fantáziámat, és odaképzeltem a nő helyett magam, a férfi helyett meg....Kevint. Kifele bámultam az ablakon és szerelmes gondolatok jártak a fejemben. Nagyon sóhajtottam. Itt ül mellettem....és mégis olyan távol! Fényévekre vagyunk egymástól! Visszagondoltam futó érintéseire, ahogy ujjaival hozzámért, vagy a bolti incidensnél, amikor megfogta a karomat. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem hallottam, hogy szólongat.

– Csilla! Itt vagy? – kérdezte, ki tudja hanyadjára.

– Ö...ö...igen, uram, persze – válaszoltam zavartan. Reméltem, hogy nem tudja, mire gondoltam.

– Elkalandoztál. Merre jártál?

– Ö...ö...semerre. Elnézést, uram – mondtam és elpirultam. Halkan felnevetett. Olyan édes volt! Ha tudná! De inkább ne.

– Látom, szeretsz olvasni, és főként a romantikus könyveket. Mit szeretsz bennük? Mitől olyan érdekesek? – faggatott láthatóan komolyan.

– Nem tudom, csak kedvelem őket – válaszoltam, és újra kifelé bámultam. Most mit mondjak, hogy ne legyek közröhej tárgya?

– Komolyan kérdezem – vette le szemét pár pillanatra az útról, és nézett rám. – Ha attól félsz, hogy ki foglak nevetni, akkor tévedsz. Ilyentől nem kell tartanod. Tényleg érdekel a dolog.

Csendben voltam. El kellett magamban döntenem, hogy elhiszem-e azt, amit mondott, vagy nem. Végül beadtam a derekamat.

– Hát, jó – kezdtem. – Valahogy az más világ. Amikor az ember olvas egy könyvet, jelen esetben egy szerelmes regényt, akkor maga is részesének képzeli magát. Átéli a szereplőkkel ugyanazokat az érzéseket, eljuthat olyan tájakra és helyekre, ahová egyébként soha nem jutna el. A könyv egy más világ. Tele csodákkal, érzelmekkel, gondolatokkal. Jobb szeretem azt a világot, mint a valódit. És ezek mindig heppi endesek. Ennyi.

– Értem – bólintott. – Kérdezhetek valami személyeset?

Na, ennyi. Nem kellett volna elhinnem, hogy tényleg megért. Vártam, hogy valami olyat kérdez, amiből az jön ki, hogy milyen buta vagyok.

– Igen – feleltem bizonytalanul.

– Nem volt még barátod, igaz? Úgy értem, nem jártál még senkivel.

– Igaz.

– Miért?

– Hogyhogy miért? Hát nyilvánvaló, nem? – néztem rá értetlenkedve.

– Minek kellene nyilvánvalónak lenni? – vonta fel a szemöldökét.

– Nem vagyok jó nő. Nem vagyok szép, formás, vadító, nőies nő stb.

– Ezt ki mondta? – kérdezte.

– Hogyhogy ki? – megint nem értettem, mi nem egyértelmű számára. – Mindenki szerint.

– Ki az a mindenki? – faggatott tovább.

Nem értettem, hová akar kilyukadni. Nem tudtam válaszolni.

– Nem lehet, hogy rossz szemüveget használsz? Úgy értem, talán rossz szemüvegen keresztül látod önmagadat?

Nem válaszoltam. Ám, ő nem adta fel.

– Van egy húgod, igaz? Ő milyen?

– Kata? – élénkültem fel. Végre, erre tudtam válaszolni. – Igen, a húgom. Ő nagyon szép. Vékony, csinos, és van barátja. Ő olyan...hogy is mondjam csak? Barátkozó típus. Szeret csevegni, ismerkedni. Hamar megtalálja mindenkivel a közös hangot, és könnyen megkedvelik.

– Te pedig zárkózott vagy – inkább kijelentés volt ez, mint kérdés. – Egyébként te is vékony és csinos vagy...

– Én??? – szinte kiáltottam és forgattam a szemeimet. – Hát, ezektől a jelzőktől elég messze vagyok.... Katát meg sem közelítem.

– Gondolod? – rám nézett. Komolyan. Nagyon komolyan. Én csak pislogtam és nagyot nyeltem.

Az iskolához értünk. Kiszálltunk és együtt bementünk Amyért. Amikor meglátott bennünket, futni kezdett és berepült a karjaimba. Szorosan öleltük egymást.

– Csilla! Hiányoztál! – mondta olyan édesen, hogy a szívem majdnem elolvadt. – Puszilj meg!

És én engedelmesen megpusziltam. Ő erre az egész arcomat puszikkal halmozta el.

– Lányok, velem mi lesz? – hallottuk Kevin hangját mellettünk.

– Apa! – ugrott át az apja karjaiba Amy és őt is hosszasan szorosan megölelte, majd puszikkal borította el.

– Én nem hiányoztam? – élcelődött lányával Kevin.

– Jaj, de te is, de azért Csilla kicsit jobban.... – vallotta be Amy. – Ugye, ezért nem haragszol? Te mindig itt vagy nekem, de Csilla csak most jött...

Annyira megható volt, amit mondott. Elérzékenyültem, és bepárásodott a szemem. Gyorsan nyeltem egy nagyot, nehogy itt elsírjam magamat. Rávillantottam a szememet Kevinre. Engem nézett.