Mondd ki a nevemet

8. fejezet

Vártuk Kevint, de sajnos szombaton nem tudott haza jönni. Igyekeztem sok időt tölteni Amy-vel, hogy ne gondoljak állandóan Rá és ne fájjon annyira a hiánya.

Délután felhívott Jean-Pierre. Érdeklődött, hogy vagyok és újra randira próbált hívni. Nem volt nehéz kifogást találni arra, hogy miért nem tudok elmenni, hiszen Amy-t nem hagyhattam egyedül otthon. Kicsit furcsa volt, hogy ketten is udvarolnak nekem. Otthon valahogy senkinek sem kellettem. Igaz, nem volt pénzem divatosan öltözködni és senki sem tetszett annyira, hogy kétszer is megnézzem magamnak. Amióta Kevinnek dolgoztam és jól megfizetett, többet költöttem magamra. Itt olyan ruhákat is fel mertem venni, amit otthon sosem hordtam volna. Erre fele senki sem ismert, így nem szégyelltem csinosabban öltözködni. És, na, igen, nem volt itt a húgom, aki versenytársam lett volna. Egyszerűen önmagam lehettem. Kibontakozhattam. Éheznem sem kellett. Volt étel. Felszedtem pár kilót, de csak a véznából lettem vékony. Észrevettem, hogy a melleim is gömbölyödtek egy kicsit, mert már nem a legkisebb melltartót kellett megvennem, hanem egy számmal nagyobbat. Sokkal jobban éreztem magam a bőrömben. Az, hogy Kevin és Jean-Pierre is vonzónak találtak, önbizalmat adott. Nem szegeztem már le állandóan a szememet, ha valakivel beszélgettem. Nem az járt a fejemben, hogy biztosan a másik nagyon csúnyának talál. Talán kimondhatom: NŐIESEDTEM.

Miután Jean-Pierre-rel befejeztük a beszélgetést, újból megszólalt a telefonom. Na, végre! Kevin volt az! Én sosem mertem felhívni, mert féltem, hogy valami nagyon fontos tárgyalás közben zavarom meg. Nem akartam nyűg lenni. Ezért mindig örömmel töltött el, amikor felhívott.

– Kevin! – szóltam bele önfeledten a telefonba. A vonal végén csend. Talán rosszul láttam és nem is Kevin hívott?! – Halló! – szóltam bele immár megszeppenve.

– Cica, itt vagyok... Tudsz róla, hogy Kevinnek szólítottál? – hallottam a vonal végén Kevin meglepett hangját. Nem, nem is figyeltem, hogy a keresztnevén szólítottam. Önkéntelen jött nevének kimondása. – Végre kimondtad. Akkor most már többet jelentek számodra? Megint komoly témát feszegetek, igaz? Nagyon csendben vagy....Nagy örömet szereztél azzal, hogy a nevemen szólítottál.

– Hát... – dadogtam.

– Amy merre van?

– A szobájában játszik. Szeretnél vele beszélni? – kérdeztem immár tegező formában.

– Nem, majd később. Csak tudni akartam, hogy a közeledben van-e, hogy tudunk-e nyugodtan beszélgetni. Hiányoztam?

Nem válaszoltam.

– Á...újabb túl kényes kérdés, igaz? – nevetett fel. – Nekem nagyon hiányzol. Holnap már biztos, hogy haza megyek. Annyi változással, hogy nem egyedül.

A szívem megállt egy pillanatra dobogni. Barátnője van! Biztos, talált valakit és vele jön haza! Még a lélegzetemet is visszatartottam.

– Egy ismerősöm a városba akar költözni, de még nem talált magának lakást, így megkért, hogy legalább két hétre engedjem meg, hogy nálam lakhasson. Még gyermekkori barát. Együtt nőttünk fel. Mei-nek hívják. Együtt jövünk haza.

Összerándult a gyomrom. Gyermekkori jó barát...

– Csilla, rendben vagy? Már percek óta nem szólsz egy szót sem. Mondj valamit! Mondd újra a nevemet! – kérte.

– Minden rendben, ur...akarom mondani....szóval, minden oké. Nincs semmi gond! – hangom természetellenesen magasan csengett.

– Csak két hétről van szó. Aztán elmegy – magyarázkodott.