Végül is kollégista lettem.
Mikor apumék kijelentették hogy ők milyen állásponton vannak, azt hittem elsírom magam.
Mikor beűltem a kocsiba és még egy utolsó pillantást vetettem a házunkra, úgy éreztem, hogy csak egy madár vagyok akit túl hamar repül ki a fészekből.Nem akartam kollégista lenni. Nem akartam idegenek közé keveredni.
Próbáltam a szüleimet meggyőzni arról, hogy még nem állok készen erre az egészre.
"Tanulnod kell egy kicsit önállósodni kicsim"-még most is a fülemben csengnek anyu szavai.
"Nem foghatod mindig anyu szoknyáját."
Kicsit megszeppenve ültem be az Autóba.Bedugtam a fülesemet a fülembe és próbáltam elhessegetni a gondolataimat.
Nem szóltam senkihez egész úton hátha meggondolják magukat.
De mikor megérkeztünk Bostonba, minden reményem elszállt. Hatalmas pánik lett rajtam úrrá.
"Lesznek barátaim?"
"Bírni fogom?"
"Itt is bántani fognak?"
Ezernyi kérdés kavargott a fejemben,amik nem hagynak nyugodni.
Utálom az iskolát.
Utálom mióta olyan testi és lelki sebeket ejtettek rajtam, amit 3 év alatt csak csak sikerült begyógyítanom.
Legjobb éveim voltak.
Barátokat szereztem.
Most pedig elvesztem őket azzal hogy Bostonba iratkoztam be művészeti suliba.
Nagyot nyeltem.
Olyan nehezen sikerült ott is beilleszkednem.
Kicsit sincs ínyemre, hogy a befort sebeimet feltépjék.
Így is szarul érzem magam miatta.
Mikor apu beparkolt a hatalmas narancsárga épület elé ami a Light High School nevet viselte,mint egy kisgyerek, sírni kezdtem.
Nagyon érzékeny voltam akkoriban, a szüleim még a széltől is megóvtak.
Most pedig vége.
Egy könnyes búcsú után elváltam a szüleimtől akik már siettek is haza New Orleans-ba.Felpakolva ott toporogtam az iskola kapui előtt.Nagyot sóhajtottam, majd beléptem az épületbe.
YOU ARE READING
One Depression Girl Diary
Non-Fiction" Senkinek sincs tökéletes élete..De úgy érzem az élet velem jobban kicseszett mint a többiekkel... Mindig is magamnak való gyerek voltam.Már kis korom óta éreztem hogy más vagyok mint a többiek.Bántottak,gúnyoltak.Nem mertem egy szót sem szólni sen...
